„Hinni kell abban, hogy bárki képes a fejlődésre”

Pedagógusnak lenni az egyik leggyönyörűbb pálya.

Ha pedig tanulási zavarral küzdő, vagy fogyatékossággal élő diákokról van szó, még inkább szükség van olyanokra, akik szívvel-lélekkel végzik hivatásukat. Horváth Ernő Zoltán negyven éve gyógypedagógusként, immár kutató mesterpedagógusként dolgozik. Munkájáról és a tavaly megjelent „Életrevalók” – Híres fogyatékkal élők és alkotásaik című könyvéről beszélgettünk. Paulikovics Réka írása

Hogyan kezdődött az Ön története?

Érettségi után orvosi vagy állatorvosi egyetemre szerettem volna menni, de mivel nem bírtam a vért, ez kiesett.  Így egy siket iskolában kezdtem el dolgozni. Az ott töltött hónapok alatt nagyon megfogott érzelmileg ez a téma. A helyzet az, hogy ezt vagy nagyon lehet szeretni, vagy nagyon hamar kidob a közeg. Én az előbbi kategóriába tartozom, ez a világ egyik legszebb foglalkozása. Szóval így kezdődött. 

Mesélne egy kicsit a jelnyelv történetéről és arról, hogy Magyarországon milyen múltja van ennek az oktatási formának?

Az első, intézményes jelbeszédes oktatás a 18. század végén indult Franciaországban. A másik irányzat a szájról olvasás és beszédhangtanítás, más néven orális módszer Lipcsében. Bécsben, még mindig a 18. század végén a két módszer keverékével dolgoztak, ezt tanulták a magyar pedagógusok is abban az időben. A gyógypedagógián belül ez a legmegalapozottabb. oktatási forma, illetve a legrégebbi is, talán még a vakok tanítását lehetne mellé állítani. 

Ami érdekesség és valószínűleg kevesen tudják, hogy Magyarországon alapították a világ 5. süketnéma (akkor még így hívták) intézetét Vácott, 1802-ben. 

Nem sokkal később sorra alakultak az intézetek hazánkban, a nagy Magyarország területén 10 volt, a jelenlegi területen 7 található, azonban ezek már vegyes intézetek.  Budapesten, Vácott, Debrecenben, Szegeden, Kaposváron, Egerben és Sopronban találhatók. A 20. század elejére kialakultak az intézetek.

Azonban 1880-ban Milánóban, egy nemzetközi konferencián az ott ülő urak – akkor még nem nagyon voltak nők a pedagóguspályán – hoztak egy megalapozatlan határozatot. Mégpedig azt, hogy betiltották a jelbeszéd oktatását az intézetekben. A siket nevelés történetében egyetlen más esemény sem volt nagyobb hatással a siket emberek életére és nevelésére, mint a 19. század végén Milánóban tartott konferencia.

A konferencián nyilatkozatot tettek arról, hogy a szóbeli oktatás jobb, mint a kézi (jel) oktatás.

Ennek eredményeképpen a siketek iskoláinak jelbeszédét betiltották.

Ezt a szabályt pedig több mint 90 százalékban tartották is Európában, és dominánssá tették az orális módszert. Ennek következtében a jelnyelv elsorvadt, viszont a siketek a jelnyelvet alkalmazták az egymás közötti kommunikációban. Tehát semmiféle racionalitása nem volt annak a döntésnek, hogy nem taníthatók ezzel a csodálatos módszerrel. 

És most ugorjunk egy nagyot!

1993-ban, Vácott és Sopronban indítottuk el gyerekeknek először fakultatív módon a jelbeszéd oktatását. Be tudtuk csempészni a mindennapjaikba. És, hogy mekkora igény volt rá, az is mutatja, hogy amikor 2004-ben az első tanfolyamot tartottam tanárok részére, a soproni iskola minden dolgozója jelentkezett, mert szükségét érezte a jelnyelv elsajátításának. 

Ha röviden akarnánk megfogalmazni, mire jó a jelbeszéd?

A jelbeszédet fel lehet használni a szókincsbővítésre és a beszédépítésre. A jelbeszéd alkalmas arra, hogy bármit eljeleljünk, illetve mindenféle toldalékot és nyelvi szerkezetet le lehet adni vele. Ez a lényege az egésznek. 

Hogyan népszerűsítették a jelnyelvet?

2004-ben elkészítettük a világ egyik első siket internetes jelszótárát, amiért európai E-learning Díjat is kaptunk. Négyen voltunk a csapatban, ketten a számítógépes részen dolgoztak, egy ember a projektért felelt, én pedig a szakmai részt tettem hozzá. Két volt tanítványunk több mint 2400 szót jelelt fel. Ez egy csodálatos nyelv, amivel mindent el lehet mondani. Bárki meg tudja tanulni, és aki a siket jelbeszéddel közeledik a siket emberek felé, azt sokkal jobban elfogadják. Hiszen érzik, hogy az a valaki fontosnak tartja ezt. 

Ha már az elfogadásnál tartunk, látjuk, hogy mennyire fontos lenne ez a mai világban. Ezzel kapcsolatban kérdezem, hogy a nem siket emberek mennyire tartják fontosnak, hogy elsajátítsák a jelnyelvet? 

Szerintem egyre nagyobb az érdeklődés a jelnyelv iránt, ez köszönhető egyrészt a jogász végzettségű európai parlamenti képviselőnek, Kósa Ádámnak, aki nagyon szívén viseli a siketek helyzetét. Valamint Tapolczai Gergelynek, aki a kaposvári intézet egyik legkiválóbb tanulója volt az utóbbi évtizedekben, ő országgyűlési képviselő. Mindketten siketek!!! Elérték azt, hogy mostantól a felsőfokú diploma megszerzésénél elfogadják nyelvként a jelnyelvet úgy, mint az angolt vagy bármelyik nyelvet. Ez messzemenően az ő érdemük. Úgy gondolom, ez egy döntő lépés afelé, hogy egyre többen tanuljanak jelnyelvet. 

Természetesen ma már a siketek oktatásában észszerűen fontos szerepet kap a jelnyelv.

Egy másik ok, ami miatt jelnyelvet tanulnak az emberek, az a baba-mama kommunikáció. Ezzel a módszerrel az anyák sokkal intenzívebb párbeszédre hívhatják gyermeküket, kialakítva egy baba-mama jelrendszert, ami csodálatos dolog. Ez a kommunikáció a gyermek és a felnőtt gondolkodásának fejlődésére is kihat. 

Egy speciális út, hogy súlyos fokban értelmileg sérülteknél is lehet alkalmazni a jelnyelvet, ilyen terápiát alkalmazok most egy fiatalembernél. Hangsúlyoznám, hogy ezt csak akkor lehet jól csinálni, ha alaposan utánajárunk. Hajlamosak vagyunk felszínesen elsajátítani valamit, és azt mondjuk rá, hogy tudjuk. Viszont ebben a módszerben nagyon mély összefüggések vannak, és ez komoly dolog. 

A felsőfokú szakértői jogi jeltolmács képzést, amit én is elvégeztem annak idején (1986-ban), csak olyan végezhette el, aki siket szakos tanár. Ez egy kétéves tanfolyam volt, pedig én akkor már perfekt jeleltem, hiszen a siketektől tanultam meg a jelbeszédet. Leültünk, és ők tanítottak engem. Nagyon sok rendezvényre mentünk közösen, 16 évig csináltam velük akrobatikus tornabemutatót. Na ott szem nem maradt szárazon, amikor a siket gyerekek bemutatót tartottak.  Sopronban 2001-ben, a népszavazás évfordulóján több mint húsz gyerekkel voltunk jelen, kosárlabda-, futballmérkőzéseken, teniszgálán mutattuk be a gúlagyakorlatokat. Ezek csodaszép emlékek, és sokat jelentenek sokaknak.

Milyenek a siket gyerekek, és a siket emberek? 

Ők sok mindenre képesek, napi kapcsolatban vagyok a volt tanítványaimmal, és boldogan látom, amikor három-négygyerekes családanyák vannak köztük, sikeres életutat futottak be, esetleg kapnak egy komoly munkát vagy kitüntetést. Azt gondolom, hogy ez így társadalmilag is mérhető. Amikor arról beszélnek, hogy a tanítás nem produktív tevékenység, én azt mondom: ’nem, a fenét nem…’ Hiszen nem mindegy, hogy valakinek szociális segélyt kell adni, vagy adót fizet az államnak. Ettől szép a mi hivatásunk, hogy évtizedek múlva láthatjuk, milyen szép életutakat futnak be a siket emberek. 

És akkor egy kicsit az elfogadásról. 2006-ban kezdtünk el egy evangélikus gimnáziumban, Sopronban kidolgozni egy integrációs modellt. Magunkra voltunk utalva, mert erre addig sem Magyarországon, sem Európában nem volt példa, viszont az iskola vezetése aktívan támogatta a kezdeményezést. Mindenkinek részt kellett venni egy tanfolyamon, ahol a befogadó szemléletet próbálták kialakítani a pedagógusokban. Csak olyan taníthatta a sajátos nevelési igényű tanulókat az iskolában, aki egyetértett ezzel a fajta befogadással, elfogadással. Tulajdonképpen nem is integrációs, hanem inkluzív modellt dolgoztunk ki, ami egy magasabb szintű forma, és az elfogadás képezi az alapját. Nem ment zökkenőmentesen, de kiépítettük, és amikor a modell összeállt, gyakorlatilag 75-80 sajátos nevelési igényű gyerekünk volt, köztük siket és nem látó (azaz vak) tanítványok. 

Nem látó? Mennyire más ez a kifejezés… 

Egyszer tartottam egy előadást egy konferencián, előtte pedig felhívtam egy vak tanítványomat, akit négy évig tanítottam a gimnáziumban, hogy mondjon már valami enyhébb fogalmat, mert nem szeretem a ’vak’ szót. „Tanár Úr, mondja azt, hogy nem látó” – ez annyira szép, hogy még a könyvemben is ezt használom, amikor Stevie Wonderről vagy Ray Charles-ról írok. Tíz évig bontogattuk ennek a modellnek a szárnyait, ami a soproni evangélikus gimnáziumban egy példaértékű oktatási forma volt. 

Sopronban működik még ez a modell, folytatták? 

Igen, sőt, olyannyira, hogy ma már még fejlettebb formában folyik az oktatás. Az egyik volt kolléganőm vette át tőlem a feladatot, ő irányítja most a szakmai munkát. Amikor azt mondják, hogy az egyházi vagy felekezeti iskolák nem elég elfogadóak, arra ez pont egy ellenpélda. Mert igenis példát tudnak mutatni, és egyre fejlettebb formában alkalmazzák ezeket a módszereket. 

Hogyan folytatódott az élete és szakmai pályafutása? 

Budapestre kerültem, most itt tanítok. 

Budapesten is ilyen? Modern szavakkal élve van rá kereslet és kínálat? Vannak olyan pedagógusok, akik igazi hivatástudattal, ezzel szeretnének foglalkozni? Van, aki tovább viszi? 

Én azt hiszem, hogy mindig is voltak és lesznek ilyen emberek. Óriási tévedésben van egyrészt a média, másrészt a politika. Az oktatáshoz és a tanárokhoz való hozzáállás messze nem példaértékű ma Magyarországon, sokkal értékesebb a pedagógustársadalom mint ami a média szűrőin keresztül átjön vagy amennyire a politika megbecsüli. Pedig ezek talán a legnehezebb hivatások: az óvónői, a tanítói, a gyógypedagógusi pálya. Gyakorlatilag bármelyik szegmensét nézem az oktatásnak, mindegyik nehéz, ezért sokkal nagyobb erkölcsi és egyéb megbecsülésre lenne szükség, hogy az ilyen munkákra továbbra is legyen ember. Egy idő után félő, hogy ez átfordul, és kialakul majd egyfajta kontraszelekció. Emiatt azt gondolom, nagyon gyorsan kellene annak érdekénben lépni, hogy akik még nem fáradtak el, nem égtek ki vagy nem hajtotta meg a gerincüket a ’meg nem becsülés hulláma’, és még van erejük, azokat jobban kellene értékelni, hogy a fiataloknak aztán legyen kedve erre a pályára lépni. 

Épp nemrég tartottam egy egyetemen előadást hallgatóknak, és igenis a fiatalok érdeklődnek ilyen témák iránt, bennük megvan a lelkesedés, a fiatalok igazságérzete fantasztikus, de amikor látják azt, hogy mennyi nehézségen mennek keresztül akár az egészségügyben, akár az oktatásban dolgozók, nyilván nem lesz akkora túljelentkezés a tanárképzőkön, és lesznek majd üres álláshelyek… 

Hogyan lehetne változtatni? 

Mindig hozzák a finnországi modellt, ami jó, de természetesen nem kell abból mindent átvenni. Például a tehetséggondozásban nincsenek ott, mint a magyarok, gyógypedagógiában szintén jól működünk (leszámítva a gyógypedagógus hiányt…), azonban az oktatás egészét tekintve változtattak nagyot. Hogy mivel? Nem kell mellébeszélni: pénz, pénz és pénz. Beletettek az oktatásba nagyon sok pénzt, nem akarok pontos adatokat mondani, mert nem is ez a lényeg. Annak következtében, hogy jobban megbecsült lett a pálya, és adtak egy olyan pályaívet, amivel a pedagógusok valóban el tudják tartani a családjukat, meg tudnak belőle élni, egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott, mígnem 10-15-szörös túljelentkezést értek el a tanári képzéseken. Ma pedig ott tartanak, hogy nem kell szakmai kontroll, mert mindenki belső indíttatást érez az iránt, hogy jól dolgozzon. Olyan szintű embereket vesznek fel – mert van merítési lehetőség –, és olyan képzést kapnak ezek a hallgatók, aminek segítségével gyakorlatilag annyira igényessé válnak, hogy nem is tudnak rosszul dolgozni. Magyarországon a mai recsegő-ropogó közoktatást 10-15 év alatt meg lehetne fordítani, oda kellene rá figyelni és igényesnek lenni. Sok területen az igényesség hiányzik, illetve meg kell adni a tiszteletet az olyan szakmáknak, mint az egészségügyi és az oktatás, ez ilyen egyszerű. Természetesen karizmatikus és kongruens embereket kellene bevonni az oktatásirányításba.

Én is pedagóguscsaládból származom, pontosan láttam azt, hogy milyen, amikor mindent erre tesznek fel a vérbeli pedagógusok. És tényleg a megbecsülés hiányzik. Emiatt nincs merítés, és emiatt nincs – csúnyán szólva – színvonal. Ezt rosszul látom? 

Pontosan így van, ahogy mondja. És azt is tudomásul kell venni, hogy egyre nehezebb ez a pálya. Csak egy adatot mondok Önnek, ahol tanítok, ott hatszáz diákból 110 problémás gyermek van. A sajátos nevelési igényű csak 25 körül van, az összes többi egy nagy kalapban – beilleszkedési-, tanulási-, magatartási zavarral élők. A másik dolog, hogy már óvodában el kell kezdeni az integrációt, mert a gyerekek sokkal elfogadóbbak kiskorban. Ez egyrészt szakmai folyamat, másrészt igényesség kell hozzá. Arról nem is beszélve, hogy még mindig ott tartunk, hogy például keverik a roma integráció és a fogyatékos integráció problematikáját. Nyilván van egy halmaz, ahol ezek összetalálkoznak, mégis teljesen különbözőek. Nagyon nem értek a roma integrációhoz, holott voltak roma tanítványaim, imádtam őket, aranyosak, helyesek voltak, de nem értek hozzájuk. Annak is megvannak a szakértői, nem szabadna a kettőt összekeverni.

Kicsit beszéljünk az „Életrevalók” című könyvéről! Honnan jött az ötlet, és mióta készül ez a könyv? Mert nyilvánvalóan nem egy rövid folyamatról van szó. 

Gyakorlatilag ez a könyv húsz évig készült, nemrég jelent meg. A gimnáziumi éveim alatt, amikor láttam, hogy mennyi csalódott gyerek és szülő van, mennyi frusztrálódott ember, próbáltam nekik olyan példákat mutatni, amikor valaki, aki fogyatékossággal él, sikeres, híres ember lett. 23 emberről írok a könyvben. Ez 23 élettörténet (mellette röviden megemlítek még ötvenet), gyógypedagógiai aspektusból vizsgáltam az életüket, talán a világon elsőként ilyen mélyrehatóan. A visszajelzések azt mutatják, hogy a tanítványaimnak nagyon tetszett. Persze mindenkinek a saját fogyatékosság típusához tartozó történetek álltak legközelebb a szívéhez. Nagyon sok diszlexiás tanítványom volt, a nagyok között például Churchill és Einstein is az volt. Utóbbi maga is mondta, hogy miért jött rá a relativitás elméletére: mert sokkal többet töprengett a problematikán, mivel diszlexiás volt. Ez tulajdonképpen azt mutatja, hogy igenis van, amikor egy bizonyos fogyatékosság előnnyé válhat. Vagy ott van Érdi Tamás vak zongoraművész bámulatos karrierje, ő másképp hallott, és sokkal finomabban nyúlt a billentyűkhöz, mint egy látó ember. Kocsis Zoltán például arról mesélt, hogy amikor egy koncertteremben elment az áram, akkor bizony azért tudta befejezni a koncertet sötétben, mert Érdi Tamástól megtanulta, hogy a billentyűket igazából hogyan is kell érezni, nem látni. Próbáltam úgy bemutatni ezeket az embereket, hogy az olvasók lássák, hogy mennyi sikertörténet van az egyébként nehéz életutak között. 

Van köztük kedvenc? 

Talán az egyik legkedvesebb számomra Tihanyi Lajos siket festőművész története, aki a Balaton kávéházban született. Az édesapjáé volt a kávéház, oda járt többek között Ady Endre is. Tihanyi Lajos még gyermekként, 11 évesen, agyhártyagyulladás következtében siketült meg. Már gyerekként felmérte, hogy neki olyan hivatás kell, amit halláskárosodása ellenére is el tud végezni, amiből meg tud élni. Nem alapított családot, 1920-ban emigrált, 35 évesen, legendás útja volt. Berlin, Párizs, másfél év Amerika, aztán újra Franciaország fővárosa. Itt halt meg 1938-ban. Nagyon megbecsülte a képeit, és nehezen adta el őket. Volt, amire olyan magas árat mondott, hogy ne vegyék meg. Aztán volt olyan, amit visszavásárolt. Imádták Tihanyi Lajost, mert egy kellemes, jó humorú ember volt, szájról olvasott, megtanult franciául. Bohém ember volt, de nem volt az a fajta link művész, mint sokan. Sokat dolgozó festőművész volt, akinek olyan barátai voltak, akik megőrizték a képeit, 1938-ban nyomorban halt meg, de az akkori legnagyobbakhoz hasonlították.  Az 1960-as évek közepén állami úton visszaszerezték a képeket, kiállításon is bemutatták őket. 2017-ben ennek a csodálatos embernek az egyik képét 204 millió forintért adták el a Kieselbach Galéria és Aukciósház árverésén. 2018-ban, a Kongresszusi Központban pedig egy másikat 264 millió forintért vettek meg a Virág Judit Galéria és Aukciósház árverésén. Ez a Magyarországon aukción eladott képek sorában a harmadik helyen áll, egy Munkácsy kép az első, utána egy Csontváry festmény következik a listán. A könyvben az az ember mesél erről, aki megvette a Tihanyi képeket! Ezzel a történettel még közelebb kerül hozzánk ez a csodálatos siket festő, életművének pedig így még nagyobb értéke, hozadéka van. Ha ezt például egy tizenéves fogyatékkal élő elolvassa, hatalmas inspirációt adhat arra, hogy elhiggye, igenis Ő is lehet az a valaki, aki ezt meg tudja csinálni. 

Végül még egy kérdésem lenne. Mi a könyv és az Ön életművének üzenete? 

Az, hogy mindig hinni kell abban, hogy bárki képes a fejlődésre. Nem hittem el azt, amikor azt tanították és publikálták, hogy az intelligencia 14 éves korig fejleszthető. Nem hittem azt, hogy csak az intelligencia kvóciens a meghatározó, mint ahogy ezt mára már a tudomány is bebizonyította. Most már a pszichológia szerint is 16 éves korig lehet növelni az IQ-t, azt gondolom, hogy sokkal tovább lehet fejleszteni, de ez megint más kérdés. Nem beszélve az egyre differenciáltabb többszörös intelligenciaterületekről. 

Hittem a jelbeszéd szerepében, és alkalmaztam akkor is amikor tiltották…

Ha hiszünk abban, hogy eredményt érhetünk el, az meg is lesz, mert a szülők mindent megtesznek a gyerekük érdekében. A szülőknek a legnehezebb, ezt tudni kell. Mi hozzáadunk valamit az életükhöz, segítünk, a jó irányba visszük őket. Azt gondolom, hogy az enyém a világ egyik legcsodálatosabb foglalkozása, és egy pillanatig nem bántam meg, hogy erre adtam a fejemet.

Ami a legfontosabb, hogy egész életünkben tanuljunk, és találjunk ki új dolgokat, amikkel előbbre vihetjük a világot.

Mert ugye, ha egy embernek segítünk, mindenkinek segítünk. 

Érdekes, hogy ezt mondja. A soproni siketeknél tanítottam, amikor az egyik cég az én osztályomat ajándékozta meg számítógéppel. Ez a 2000-es évek elején volt, abban az időben nem nagyon találtunk volna iskolai tantermekben számítógépet. Írtam akkoriban egy dolgozatot, internet az oktatásban témában, különös tekintettel a fogyatékossággal élő gyermekekre. Egy barátom, Juhász Attila megajándékozott minket egy asztali számítógéppel. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért mi kaptuk, amikor itt csak 8-9 gyerek van, és egy harminc fős osztályban sincs számítógép, azt válaszolta: „Tudod Ernő, a Schindler listájában mondták, „Aki megment egy életet, egész világot ment meg.” Ezek után nyugodt szívvel fogadtam el, hogy a mi kis osztályunknak számítógépe lett, hiszen ezzel mindenki életét jobbá tették. 

Az interjú végére pedig fogadjátok szeretettel Horváth Ernő Zoltán kedvenc idézetét Eötvös Józseftől: 

„A világon nem a tudomány, a szeretet művel csodákat.”

Horváth Ernő zoltán honlapja: https://kreativtanulas.com/

Magyar Jelnyelvtudományi Egyesület: https://sinosz.hu/