Magyarország: tomboló COVID, még inkább tomboló kommenthuszárok

A koronavírus-járvány immár több, mint egy éve képezi szerves részét a magyar emberek életének. A folyamatos bezártság és bizonytalanság hatására mindenki a netet bújja, olvassa a híreket, hogy megtudja: meddig kell még így élni. Ez pedig életre hívja a karanténlét egyik meghatározó közösségi élményét: a kommentháborúkat, amelyeket rendíthetetlen kommenthuszárok vívnak. Umann Róbert írása

Közös jellemzőjük, hogy nem lehet zavarba hozni őket semmivel (ennek egyetlen jele, ha mindössze egy szitokszóval küldik el a másikat melegebb éghajlatra).  A kommenthuszár kifejezés afféle definíciója a következő: olyan internetes hozzászóló, aki minden vitát le tud zárni egyetlen jól irányzott „huszárvágással”. Ezen megnyilvánulások gyakran több logikai sebből is véreznek, amely sajnos nem válik világossá az azt leíró számára. Már nem azért, mert senki nem szembesíti őt a tévedésével. Épp ellenkezőleg. Csakhogy szembesítőknek két csoportja van: az egyikbe a többi kommenthuszár tartozik, aki hasonló okfejtési bakikkal „érvel”, a másikba pedig azok, akik tényleg csak jószándékból, építő kritikák mentén segítenének rávilágítani a helytelen meglátásra. Ám előbbiek szélmalomharcba kezdenek a tévedővel, utóbbiakat pedig ez a szélmalomharc „sodorja el”. Ez a mai magyar internetes „vitakultúra” alapja.

Persze fontos az elején leszögezni, hogy az egyszeri magyar ember nem tehet arról, hogy kommenthuszárként hadba vonul. Van, hogy minden kötél szakad, és elindul az internetes mocskolódás, okoskodás meg ennek vulgárisabb változatai. Főként a mostani vírushelyzetben, amikor csak Budapesten emberek százezrei szorultak be parányi panellakásokba a családjukkal, s amikor az egyetlen elfoglaltságnak a hírek olvasása tűnik (a munka mellett, amely vagy nincs, vagy teljesen más körülmények között kell végezni). Ez pedig, lássuk be, nem épp a kiegyensúlyozott élet receptje. 

Főleg, ha hozzávesszük azt is, hogy a közhangulatot sokszor maga a kormány is rontja: legutóbb 2021. március 8-tól, hétfőtől vezettek be szigorításokat, kisebb pánikot keltve az előtte lévő hétvégén. Ekkor ugyanis kijelentették, hogy az iskolák és óvodák április 7-ig bezárnak, a legtöbb szolgáltatás pedig március 22-ig szünetel (ezt azóta meghosszabbították). Ám ezt különösebben nem részletezték, így mindenki két napig rágta a körmét idegességében, hogy most mégis hogyan készüljön a hétfőre: be lehet-e menni dolgozni, vagy home office-ban kell megint csücsülni két hétig? Nem sokkal később persze kiderült, hogy a legtöbb szolgáltatás és üzlet működhet tovább, de sok ember problémáját ez sem oldotta meg, a homályos tájékoztatás pedig igencsak kikezdte mindenki már így is felborzolt idegeit. 

Összességében tehát a „kommenthuszárkodás” egy teljesen érthető megnyilvánulás az emberek részéről: egyfajta frusztrált reakció az egész itthoni helyzetre, amely mögött inkább elkeseredés van, mintsem az agresszív „na most jól megmondom” mentalitás. Mindenkinek határozott véleménye van, amelyhez viszonyítva a másik állítása hülyeségnek tűnik. Ez eddig rendben van, mindenki átesik ezen. De amikor egy ország népe évtizedeken keresztül osztja az észt, anélkül, hogy meghallgatná a másikat, az már jelenthet problémát. Az a paradox helyzet állt elő, hogy lehet(ne) sajnálni a kommenthuszárokat, ám mivel kismillió ilyen ember van Magyarországon, aki másokat gyalázva és semmibe véve árasztja el kommentekkel a különböző online felületeket, azok, akiket megbántottak nem épp azzal fognak foglalkozni, hogy „jaj, szegény, biztos nagyon nehéz neki, azért ideges”. Egy másik dolog, amely igencsak rossz fényben tünteti fel a kommenthuszárokat, az a tény, hogy az interneten egy nickname mögé bújva mindenki tudja osztani az észt. Érdekes belegondolni, hogy ha mindezt személyesen kellene lejátszani, hogyan változna ezen „hadsereg” létszáma.

Kommenthuszárok a COVID előtt és után

Kommenthuszárok mindig is voltak (legalábbis amióta internet létezik), s mint már említettem, mára mondhatni a magyar valóság egyik alappillérét képezik. Ez leginkább politikai okokra vezethető vissza: kis hazánkban évtizedek óta uralkodik a feszültség, mindenki fröcsög a másikra, ha csak egy apró nézeteltérés, tévedés is felüti a fejét. Legyen szó bármilyen közélettel kapcsolatos tartalomról, amellyel a közösségi oldalakon, hírportálokon találkozunk, a harmadik-negyedik véleményközlő hozzászólás alatt 20-30 olyan választ láthatunk, amely nagyrészben a „Hát te hülye vagy!” narratívát követi. A nyitottság, a másik meghallgatása és az érvek teljes egészében kivesztek a magyar közbeszédből. Megszűnt a vitakultúra. Ez a jelenség, az alapvető félelem és zaklatottság, és sokszor a média két oldaláról érkező ellentmondások üde táptalajt biztosítanak például az álhírek terjedésének is, amelyek mindegyike mögé tömegek állnak be csak azért, hogy újabb tömegek pocskondiázzák őket. 

Ezt az alaphangulatot (hullám)lovagolja meg a koronavírus, új témákkal és mérhetetlen mennyiségű plusz feszültséggel megspékelve a magyarok, s így a kommenthuszárok életét.  Tömeges frusztrációnak lehetünk szemtanúi már hosszú hónapok óta az interneten: az emberek kommenthuszárokként esnek egymásnak és ölik egymást verbálisan különböző témákban. Ez lehet a vírus léte vagy nemléte, a vakcinák és az oltás, a kormány járványügyi intézkedései, az ellenzék és így tovább. Aktuális példával élve: komplett vírustagadó csoportok vannak a közösségi oldalakon, a korlátozások ellen pedig több tüntetés és megmozdulás is szerveződött az utóbbi egy évben (bár azt fontos belátni, hogy ez utóbbi valahol teljesen jogos reakció: ha valaki hónapokon át él anyagi bizonytalanságban, nincs mit csodálkozni azon, ha végül elégedetlenségében és frusztrációjában az utcára vonul).

Véleményem szerint Magyarország a cyberbullying egy olyan változatát fejlesztette ki, ahol mindenki egyszerre elkövető és áldozat. Ennek pedig nem csak az az ára, hogy teljesen kiveszik a kritikus gondolkodás a társadalmunkból (mivel az alapreakció nem a megértés és kérdezés, hanem a visszafröcsögés lesz, lett), hanem az is, hogy elveszítjük az emberségünket. Az egyetlen reményünk az, hogy a jelenlegi fiatal generáció, és az azt követő nemzedékek felismerik, hogy ez az út nem járható, és mielőbb le kell róla térni.