Ausztrál álom, a 16 éves álom megvalósulása

Gabriella 2005-ben hallott először Ausztráliáról. Már ekkor nagyon megtetszett neki az ország, s amikor 2011-ben először kiment, eldöntötte: kint akar élni. Évekig élt Írországban, hogy megalapozza az ausztrál életét, a szigorú ausztrál COVID-korlátozásokon átküzdve magát jutott vízumhoz, 2021 októberében pedig végre kiköltözött. Azóta séf egy ausztráliai magyar étteremben, a Budapest Restaurant&Bar-ban, Melbourne-ben. Rendkívül rögös útján, amely elvezette őt álmai országába, a Minden ami külföld blog egyik alapítója is végigkísérte. Ahogy Gabriella fogalmaz: nélküle ez nem jöhetett volna létre. Interjú.

Umann Róbert írása

Hogyan kezdődött a történeted Ausztráliával?

2005-ben Magyarországon, Harkányban a harkányi fürdőben (Harkányi Gyógyfürdő és Strand – a szerk.) a férjemmel volt két kis vendéglátó egységünk. Ott ismerkedtünk meg egy vajdasági magyar idős házaspárral, akik Melbourne-ben éltek. Két-három hónapig láttuk vendégül őket, ezalatt nagyon sokat meséltek Ausztráliáról, Melbourne-ről és a kinti életről – mivel az interneten akkoriban még nem találtunk meg mindent úgy, mint ma, mi ettől a házaspártól tájékozódtunk. Nagyon megkedveltük egymást, és meghívtak minket magukhoz Melbourne-be, ha minden adott lesz, hogy kimenjünk, tehát rendelkezünk vízummal, repülőjeggyel. A többiről vállalták, hogy mind ők gondoskodnak. Végül 2011 januárjában tudtunk kimenni hozzájuk. Úgy másfél hónapot voltunk Ausztráliában és teljesen beleszerettünk. Bejártuk Victoriát – a szövetségi államot, ahol Melbourne is található –, elvittek minket Gold Coast városába, ami egy szörfparadicsom, végül pedig Sydney-be, ahol az Operaház láttán megpecsételődött a szerelmünk Ausztráliával. 

Azt mondtad, 2005-ben hívtak meg titeket Ausztráliába, és végül 2011-ben tudtatok kimenni. Mi volt az oka, hogy ennyit váratott magára a kiutazás?

Több dolog is közrejátszott benne: először is rengeteg pénzbe került, másrészt a gyerekeink még kicsik voltak, és meg kellett szervezni az üzleteink üzemeltetését is arra az időre, amíg elutazunk.

Milyen érzésekkel tértetek vissza Magyarországra?

Eladtunk az éttermünket Harkányban, a párom pedig elment Európába, köztük Nagy-Britanniába is dolgozni, többek között a külföldi tapasztalat és a pénz miatt. Végül Dániában telepedett le 2010-ben, majd négy évig ingázott, mialatt én Magyarországon voltam a három akkor még kisgyerekünkkel. A párom másfél havonta járt haza egy-egy hétre, ami egy idő után már nehezen volt tartható. Így elkezdtünk azon gondolkodni, hol folytassuk közösen az életünket. Felmerült Dánia, de semmilyen idegen nyelven nem beszéltünk (igaz, én jártam közben angol nyelviskolába, de az nagyon minimális tudást adott).

Aztán a párom felvetette, hogy Írországba költözzünk, ahol angolul beszélnek, tehát megtanulhatunk angolul, illetve azt is kitaláltuk, hogy ne a saját üzletemben dolgozzak, hanem alkalmazottként, amely jól jöhet majd az ausztrál vízumhoz. Egy-másfél hónap múlva, 2014 májusában a legidősebb gyerekünk és én már Írországban voltunk, majd egy újabb hónappal később jött utánunk a párom a két kicsivel. Addigra berendezkedtem kint: lett munkám, házat béreltem, kocsit vettem. Írországban akartuk megalapozni az ausztráliai életünket, így olyan munkát vállaltam, ami megfelel Ausztráliában is. Akkor még nem volt séf végzettségem (vendéglátói üzletvezetői volt), így először csomagolóként kezdtem el dolgozni egy thai étteremben, ahol a nővérem volt az étteremmenedzser (ő is kint él Írországban). Az ott töltött hat-hat és fél év alatt megmásztam a ranglétrát, és kitapasztaltam az ottani munkaköröket. 

Milyen lépéseket tettél, hogy Írországból eljuss Ausztráliába?

Több bevándorlóügynökséggel is beszéltem: elmondtam, hogy mi a szakmám, hogy alapszintű az angolom és hogy Ausztráliába szeretnék kijutni. A legtöbben elhajtottak, csak néhányan mondták, hogy esetleg tanulóvízummal megoldható lenne, de a korom miatt valószínűleg még az se. Egyszóval mindenki azt mondta, engedjem el. Én azonban nem ilyen típus vagyok, pláne, ha az álmaimról van szó.

Ezután találkoztam Diener Szilvivel, aki akkor bevándorlási tanácsadóként dolgozott. Azt javasolta, feküdjek rá az angolra, és csináljunk egy skills assessment-et, vagyis ismertessük el a szakmámat Ausztráliában. Ez több szempontból is bonyolult volt, mert például az iskola, ahol vendéglátósnak tanultam, bezárt már, tehát ezen keresztül nem tudtam igazolni, hogy ez a végzettségem. Mindenféle minisztériummal, állami hatósággal felvettem a kapcsolatot, hogy legalább azt kiderítsem, hogy milyen szakmákban dolgozhatok a végzettségemmel Ausztráliában.

Végül Szilvi sietett a segítségemre a szakmaelismertetésben: kapcsolatban állt egy neves melbourne-i iskolával, ahol szakácsokat is képeztek, és ahol az elismertetést végezték. 2020 januárjában kijöttem, hogy letegyem a séf-vizsgát. Mind Szilvi, mind az iskola kapcsolattartója előre figyelmeztetett, hogy csak akkor kapom meg a végzettséget, ha százszázalékos lesz a teljesítményem. Ez annyit jelentett, hogy 400-500 kérdésre hibátlanul kellett tudnom válaszolni, másképp nem lehetek séf. Ám Szilvi is arra bíztatott, hogy próbáljam meg, nincs vesztenivalóm. 

Az iskolának Dél-Afrikában és Melbourne-ben van székhelye, és felajánlották, hogy vizsgázhatok Melbourne-ben. Én meg, mivel úgyis oda akartam költözni, meg a kiutazás is könnyebb volt Ausztráliába, mint Dél-Afrikába, elfogadtam az ajánlatot (a vizsga alatt az itteni barátaimnál laktam). A felkészüléshez azonban nagyon kevés anyagot kaptam: rengeteg mindennek én jártam utána.

Amikor befejeztem a vizsgát, megkérdeztem a vizsgabiztost, hogy mikor lesz eredmény. Erre annyit mondott: átmentem, küldik a bizonyítványt. Teljesen eufórikus állapotban távoztam, sírva-kacagva ugrándoztam, táncoltam. Először a férjemet, majd Szilvit is felhívtam, és egyikük sem hitte el, hogy átmentem (számomra is hihetetlen volt).

Nem sokkal később szembejött velem egy Facebook-csoport, amelyben melbourne-i vendéglátós állásokat kínáltak. Itt összefutottam a Budapest Restaurant&Bar álláshirdetésével, bár az étterem nevét elsőre nem is vettem észre. Végigolvastam a rendkívül hosszú hirdetést (annak ellenére, hogy nem szoktam elolvasni a hosszú hirdetéseket), és az alján megláttam a hely e-mail címét. Ekkor realizálódott bennem, hogy egy melbourne-i magyar étteremre bukkantam. Ezt elmeséltem a már említett ausztráliai házaspárnak és a lányuknak, aki rögtön szorgalmazni kezdte, hogy menjek el állásinterjúra. Ez csütörtökön volt, én azonban szombaton repültem volna vissza Írországba, a hölgy így azonnal felhívta az éttermet, s végül összekötött a tulajdonos húgával, aki beszélt magyarul. Ő nagyon örült, és elkérte a számom, hogy másnap beszélhessek a bátyjával, aki fel tudna venni. A másnap helyett 20 perc múlva hívott ez a férfi, és nyomban meginvitált állásinterjúra. Mivel két nap múlva már nem lettem volna az országban, másnap reggelre beszéltük meg a találkozót (azt mondták, akár egy próbanapot is megejthetünk). Az interjún nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, így módosítottam a jegyemet két héttel későbbre. Eltöltöttem az étteremben némi próbaidőt, és végig azon agyaltam, hogyan és milyen ausztrál vízumot szerezzek.

Mire jutottál végül?

Szilvi mindig azt mondta, csak és kizárólag állandó lakosi vízumban gondolkodjak, ehhez azonban nem volt megfelelő szintű nyelvvizsgám. Az étteremnek volt egy saját bevándorlási ügynöke, és felajánlottak egy ideiglenes tartózkodást biztosító vízumot. Ezt Szilvi is támogatta, így belementem.

Ahhoz, hogy ezt a vízumot kiadják, el kell hagyni az országot, így két hét múlva visszamentem Írországba. 2020 februárjában adták be a vízumkérelmet, amikor már egyre több helyen ütötte fel a fejét a COVID. Így a férjem a lelkemre kötötte, hogy csak maszkban és kesztyűben menjek el bárhova, kiváltképp, hogy Ausztráliában sok a kínai. Először nem vettem komolyan, ám a március 26-ai repülőjáratot, amivel visszamentem volna Ausztráliába, épp a vírus miatt törölték: Ausztrália 2020. március 20-án lezárta a határait és befagyasztotta a vízumkérelmeket. Később elkezdték kidolgozni, milyen feltételekkel engednek be embereket Ausztráliába. Először is beutazási engedélyt kellett kérni, amit én úgy 15-20 alkalommal meg is tettem.

A beutazási engedélyt mi alapján adják meg?

Ausztráliának volt egy listája bizonyos szakmákkal. Azok léphettek be az országba, akiknek a végzettsége szerepelt itt, és volt érvényes vízumuk. Többször bővítették a listát, míg végül 2021 júniusában a szakács szakma is felkerült rá, tehát számomra is adott volt, hogy kimenjek. Ezalatt folyamatosan kapcsolatban voltam a melbourne-i Budapest Restaurant&Bar-ral, amely 2020 februárjától kezdve 2021 júniusában is még mindig tárt karokkal várt vissza.

Hogyhogy ilyen sokáig fennmaradt ez a munkalehetőség?

Ez az étterem a COVID alatt teljesen átállt kiszállításra, aminek a hatására, bár lényegesen kevesebb bevétellel, de túl tudtak élni. A járvány kezdete óta vasárnap-hétfőn zárva vannak, mert a munkaerőhiány miatt nincs megfelelő személyzet, amellyel nyitva tarthatnának. Az én a munkám is ezért maradt meg. 

A munkaerőhiány szemléltetésére egyébként jó példa, hogy az étterem menedzsere fél éve el szeretne menni, de addig nem akar, amíg nem találnak a helyére mást. Ennyi időn keresztül nem jelentkezett olyan, aki megfelelt volna a pozícióra. 

Mi történt, miután megláttad a szakmád az ausztrál listán?

Kevesebb mint 24 órára rá beadtuk a beutazási kérelmet. Azonnal megkaptam az engedélyt, ráadásul az egész családnak. Ám ekkor kissé lelassult a folyamat, ugyanis az ausztrál bevándorlási hivatal új erkölcsi bizonyítványt és orvosi vizsgálatot kért be, mivel a régiek lejártak. Ezen kívül ekkor már a gyerekeim is betöltötték a 18-at, tehát azt is igazolnom kellett, hogy velem egy háztartásban élnek, és eltartottak. Miután lerendeztük a teljes papírmunkát, 2021. július 24-én értesítettek, hogy megkaptuk a vízumot.

Ezután a kiutazás problémája következett, ugyanis egész évre nem volt megfizethető repülőjegy. Az étterem viszont biztosított, hogy semmi gond, amint tudunk, jöjjünk, ők várnak.

Mikor sikerült végül kimennetek?

2021 novemberére találtam repülőjegyet emberi áron, Sydney-be. Ezt azonban pár nap múlva törölték, majd a következőt is. Aztán az Emirates légitársaságnál rábukkantam egyetlen egy október 11-re szóló elsőosztályú jegyre, Melbourne-be. Ez elég drága volt, de a családdal megbeszéltük, hogy egyedül előrejövök vele. Október 12-én szálltam le Ausztráliában, majd két hét hotelkarantén következett. Ezt azonban valami hihetetlenül szigorúan kezelték: a reptéren az ember a mosdóba sem nem mehetett el kíséret nélkül, nehogy megpróbáljon kiszökni a reptérről, hogy elkerülhesse a karantént.

Hogy viselted a karantént?

Az első 4-5 nap viszonylag jól telt, ami alatt próbáltam átvészelni az időeltolódás miatti fáradtságot, ugyanis amikor Írországban nappal volt, Ausztráliában éjszaka, ezt a fordítottságot pedig nehéz volt megszokni. A tizedik napon kaptam egy e-mailt Victoria kormányától, hogy a miniszterelnök a következőképpen módosította a karantén szabályait: először is, aki legalább hat napot eltöltött hotelkaranténban, és a hatodik napon negatív PCR-tesztet produkált, távozhat a karanténból. Emellett rendelkeznie kellett két Ausztráliában is elfogadott oltással, amit regisztrálni is tud.

Kapva kaptam az alkalmon, rögvest felhívtam a recepciót, hogy hogyan juthatok ki a karanténból. Mint megtudtam, az e-mailben lévő linken keresztül lehet regisztrálni a vakcinámat. A link természetesen nem működött, amire annyit mondtak, nagyon új még a dolog, és próbáljak meg utánaolvasni, mint ők. Belevetettem magam a dologba, és elkezdtem keresgélni a több ausztrál vízumos, beutazási engedélyes és egyéb Facebook-csoportban. Arra jutottam, hogy orvos vagy gyógyszerész tudja feltölteni felhőbe a külföldi oltásigazolásokat, így keresni kell olyan gyógyszertárt, rendelőt, ahol ezt megcsinálják. Az éttermi főnökömön keresztül megtudtam, hogy ezt csak személyesen lehetne intézni, de tekintve, hogy a tengerentúlról érkeztem és már tíz napot töltöttem karanténban, kivételt tettek. Természetesen ennek az engedélyeztetése és a folyamata is rettenetesen bonyolult volt, de végül sikerült, megkaptam a vakcinaigazolást. Ez délután 5 körül történt, este tízkor hagyhattam el a karantént. Az volt a szerencsém, hogy a hotelben egy nap hat rövidet is meg lehetett inni, tehát végül átvészeltem ezt az öt-hat órát. Este tízkor pedig, kiszabadulva a karanténból elmentem az idős házaspárhoz (még a főnököm is felajánlotta, hogy lakjak náluk, amíg találok valamit).  

Mikor érkezett meg a családod?

Amikor kijöttem október 12-én, még úgy volt, hogy december 25-én követnek Brisbane-be, hogy letöltsék a kéthetes karantént. Ám közben egy másik szövetségi állam, Új-Dél-Wales (New South Wales) is megnyitotta a határait, így módosítottam a repülőjegyüket először Sydney-be, majd három nappal később Victoriába, ugyanis akkor már ide is be lehetett utazni. Ráadásul már a kéthetes karanténre sem volt szükség. A módosítások úgy 1000-1500 dollár pluszköltséget jelentettek, de végül november 19-én a családom is leszállt Ausztráliában. Addigra már intéztem nekik saját albérletet; még a karanténból küldtem több jelentkezést.

Milyen az albérlet-rendszer Ausztráliában?

Nagyon más, mint Írországban, vagy akár Magyarországon. Egy pontrendszer alapján dől el, megkapod-e az albérletet: minimum 100 pontot kell összegyűjteni. Olyanokat vesznek figyelembe, mint hogy van-e ausztrál referenciád, tehát laktál-e már ottani albérletben, vagy rendelkezel-e különféle külföldi jogosítványokkal. Ilyenek az előző lakásod számlái, fotó az útleveledről és hasonlók. Illetve, ha valaki igazolni tudja, hogy már laktál korábban albérletben, és meg tudod adni az adatait, akkor az is pontot ér. Persze az ausztrál „források” többet érnek, mint a külföldiek. 

Én úgy 360-380 pontot szedtem össze, köszönhetően annak is, hogy Írországban is albérletben laktam.

Akkor ebből a szempontból könnyű dolgod volt.

Igen, még a karanténban ülve megkaptam az albérletszerződést egy házra. Egy sorházról volt szó, amit én rögtön a karanténból való szabadulásom után elmentem megnézni, és azonnal beleszerettem. Nagyon jó helyen található, 10 perc autóútra van minden, amire csak szükségünk lehet; például a vasútállomás gyalog 2 perc (a vasúthálózat egész Melbourne-t felfedi). A munkahelyemre kocsival 20 perc, tömegközlekedéssel 40-45 perc alatt beérek.

Már 2005-ben beleszerettetek az országba. Mi fogott meg annyira Ausztráliában, hogy 16 éven át kitartott ez a szerelem?

Nem tudom megmondani. Talán az is, hogy itt mindenki jókedvű, mosolygós, mindig mindenki köszön. Ha egy bevásárlóközpontban megkérdezi a pénztáros, hogy hogy vagyok, akkor arra ő tényleg kíváncsi: elvárja, hogy mesélj neki – ellentétben például Írországgal. Ez 16 éve nem változott. Ami viszont igen, az a szemét mennyisége: 2011-ben, amikor itt voltunk, sehol nem láttunk szemetet, ma azonban feltűnően sok van. Ez talán az egyetlen negatívum, amit ki tudnék emelni.

Sokaktól hallom, hogy igen nehéz megtanulni az ausztrál angolt. Te hogyan boldogultál vele?

Az én angolom még messze nem a legjobb, főleg, hogy a COVID miatt alig használtam az elmúlt két évben.

Ausztrálokkal még annyira nem érintkeztem, de akik 30-40 éve itt élnek, azok nagyon más angolt beszélnek, mint például az írek. Erre a fiam esete jó példa. 10-11 éves volt, amikor Írországba költöztünk, tehát neki az angol az anyanyelve: jobban fejezi ki magát angolul, mint magyarul. Rendes ír akcentusa van, senki nem mondja meg róla, hogy magyar; még az írek is azt hitték, hogy ír. Ausztráliában viszont sokszor ő is csak pislog, ha meghallja, hogy az ausztrálok hogyan beszélnek.

De az emberek nagyon segítőkészek itt: nem néznek le azért, mert nem beszélsz jól angolul, inkább bíztatnak, hogy mondjad csak. Az albérlet körül például rengeteg mindent kellett intéznem az ingatlanügynökkel, a tulajdonossal, és minden simán ment.

Azt mondtad, Írországot afféle dobbantónak szántad Ausztráliához, hogy megtanuld a nyelvet és hasonlók. Ezt sikerült megvalósítani?

Írország nélkül most nem élnék Ausztráliában, viszont minden Írországban töltött pillanatot gyűlöltem. Az emberek mentalitása, a fiatalok viselkedése, az egész kultúrájuk taszított. Csak és kizárólag az ausztrál álmom tartotta bennem a lelket ott. Egy elég kellemetlen dolog volt például az, hogy az írországi ikerházunkban mindent hallottunk a szomszédból. Ausztráliában két oldalról van szomszédunk, és nem hallunk semmit.

Ezek szerint az emberek hozzáállása volt a legkellemetlenebb számodra?

Ez teljesen emberfüggő: van, aki teljesen kiveri a biztosítékot, van, akit elviselsz. A gyerekeket például nagyon nehezen fogadták ott be az iskolába; a fiam egy évig szenvedett, mert nem tudott beilleszkedni. Ennek az is lehet az oka, hogy nem egy nemzetközi, hanem egy kifejezetten ír iskolába kezdtek el járni.

A gyerekeid hogyan élték meg ezt a nemzetközi létet? Először Írország, aztán Ausztrália.

Kettejük 11-12 éves volt, amikor kiköltöztünk, a nagyobbik 19-20. Ő fél év után visszament Magyarországra a párjához. Sosem akart kiköltözni velünk Ausztráliába, nem is gondolta, hogy mi tényleg ki fogunk jönni. De ma már azt mondja, ő is itt akar lenni velünk.

A legfiatalabb fiamnak hatalmas baráti társasága volt Írországban még egy-másfél évvel ezelőtt, tehát hallani sem akart a költözésről. Ám aztán lassan kezdett megbékélni, a végén pedig már nagyon várta Ausztráliát. Ennek több oka is van: az egyik a COVID, aztán az, hogy ahogy realizálódott, hogy tényleg kiköltözünk ide, jobban kedvet kapott hozzá, végül pedig az, hogy neki is érnie kellett még ehhez a változáshoz. Most már a 19-et töltötte, és már tudja, hogy tényleg itt akar élni. Amikor még 16 volt, kicsit féltem, hogy hogy fog viszonyulni a dologhoz, de végül minden jól alakult. 

A lányom most 20 éves, és egy komoly, másfél éves kapcsolatot hagyott ott Írországban, amely a COVID-dal egyidőben kezdődött. Annak ellenére, hogy a párját hagyta hátra Ausztráliáért, azt mondta, amikor kiértünk: csak azt bánja, hogy nem előbb jöttünk.

A leginkább annak örülök, hogy a tinédzserkorukat leszámítva minden gyerekemnek az volt az álma, hogy Ausztráliában éljen.

A legnagyobb gyereked is dolgozik azon, hogy kijusson Ausztráliába?

Ezt inkább a család intézi neki: először tanulóvízummal szeretnénk kihozatni őt és a vőlegényét.

Magyarországról mennyire volt nehéz eljönnöd? Családtól, barátoktól, pláne úgy, hogy nem Ausztráliába mentél még innen, ahova annyira akartál, hanem Írországba.

Semmilyen nehézséget nem okozott, és nem hiányzik azóta sem. A család persze hiányzik, és jó hozzájuk hazamenni, ám amikor Magyarországon leszállok a repülőről és meglátom az első savanyú arcot, illetve meghallom az első fanyar mondatot, az elképesztően sokkoló. Minket még Írországhoz képest is megdöbbentett, hogy Magyarországon milyen a közhangulat. Soha nem is vágytam vissza, de annyira nem, hogy ha felmerül, hogy menjünk el szabadságra, mindig valami mást választok Magyarország helyett.

Érintettük már, de ki tudnál emelni néhány dolgot, amit nagyon szeretsz Ausztráliában, és néhányat, amit kevésbé?

Pozitívumként továbbra is az emberek mentalitását hangsúlyoznám, legyen szó akár bevándorlóról, akár régóta kint élő ausztrálról, akár frissen kiérkezettről. Egy megdöbbentően jó dolog például az, hogy ha bemész egy üzletbe, alkudhatsz a termék árából, amit veszel. Ha látsz egy 300 dolláros mikrót, és megkérdezed, hogy mi a legjobb ár, amiért odaadják, az a válasz: „Mondjuk 230 jó?”. A másik: ha bármilyen termékkel van bármi problémád, kérdés nélkül visszaveszik és azonnal visszautalják az összegét a számládra. Más országban ez napokba telik.

Negatívumként a szemét mellett azt említeném, hogy három-három és fél hétbe telt, mire működő internetünk lett a házban. De más tényleg nem jut eszembe, lehet azért nem, mert még nagyon újak vagyunk itt: hihetetlen gördülékenyen mennek eddig a dolgok.

A gyerekeid már végeztek az iskolával, amikor kiérkeztek Ausztráliába. Hogy ment nekik a munkakeresés?

Nagyon szerencsések vagyunk ebből a szempontból. Én azért, mert ilyen jó munkahelyem van, ugyanis, ha nem szeretném, akkor sem mondhatnék fel, mert munka nélkül megszűnik a vízumom. Nagy segítséget nyújtott a házaspár is, akikről korábban is szó volt. Az egyik fiuk beszervezte maga mellé a fiamat és a férjemet nagyon jó fizetésért. A 19 éves fiam például majdnem a dupláját keresi annak, amit én viszek haza – pedig én se keresek rosszul –, a férjem pedig még ennél is többet kap. A lányom egy éve elhatározta, hogy körmös szeretne lenni, Írországban is ezt csinálta. Bár Ausztráliában kicsit más ez a szakma, mivel a körmösök nagy része itt alacsony, ázsiai férfi. Két helyre már jelentkezett, de egyik se volt megfelelő, most beugrósként körmözik. Emellett egy irodai munka is függőben van nála, ezt annak a fiúnak a felesége intézte, aki a férjemnek és a fiamnak is állást szerzett. Ráadásul a lányom kezdőként, tapasztalat nélkül ugyanannyit keresne ezzel az állással, mint én a saját munkámmal. 

Nem annyira szeretné ezt a lehetőséget, mert négy napot home office-ban kell dolgozni, és csak egyet irodában, neki azonban 20 évesként fontos, eljárjon dolgozni, ismerkedjen, közösségi életet éljen. Így azt mondta, hogy ha megkapja a munkát, akkor elfogadja, hogy ez az ő útja, ha nem, akkor nem, mert mindkettőnek oka van.

Ha már szóba került a home office: jelenleg milyen a COVID-szabályozás Ausztráliában?

Már be lehet járni munkába, nem kell otthonról dolgozni. Maszkot sem kell viselni.

Összességében milyen érzés 16 év után végre kint élni Ausztráliában?

Amióta itt vagyok, úgy érzem, hazaértem. A mai napig képes vagyok, hirtelen elsírni magam, annyira nem fogtam még fel, hogy tényleg itt élünk.

Álmod Ausztrália?

Partnereink segítenek Neked megvalósítani álmod! Ausztrál regisztrált

bevándorlási ügynök, ausztrál karrier-és üzleti tanácsadó, NAATI fordító,

IELTS nyelvvizsga felkészítő tanár!

https://mindenamikulfold.hu/a-csapat-aki-segit-neked/ausztralia-vizum/

További hasznos cikkeket itt találsz Ausztráliáról: https://mindenamikulfold.hu/category/ausztralia/

Ausztrál tapasztalatok, hasznos tanácsok már kinn élő magyaroktól: ide kattintva több Ausztráliával kapcsolatos beszélgetést hallgathatsz meg!