Az élet otthon vagy külföldön? Képesek vagyunk legyőzni a honvágyat?

Az elmúlt jó tíz évet külföldön töltöttem.  Hogy mi hiányzik leginkább otthonról? Honvággyal tarkított hiányérzetemet állandó és változó elemek adják, s ezek számomra nemcsak az idővel, hanem a hellyel is formálódnak. Tyukodi Andrea mesélt arról, hogy mi hiányzik neki Romániából –Berki Patrik írása

A nyugat-afrikai Dakarban nagyon hiányzott a négy évszak adta lelki ciklikusság, és leginkább az őszi-téli befelé fordulás. A tél eleji huszonnyolc fokban nosztalgiával gondoltam a teát kortyolgatva fotelba kuporodós novemberi estékre, az ereszen koppanó esőcseppek hangjára, az adventi készülődés meghittségére. Amerikában visszasírtam a magyar kozmetikusok szaktudását, a piaci árusok friss zöldségeit, a tartósítószer nélküli kenyeret, a pesti színházak megfizethetőségét. Peking szmog fedte szürkeségében a madarak csicsergése mellett a tejtermékekben szűkös országban a sajtok hiányoztak leginkább, a dohányfüst lepte szarajevói éttermekben pedig a pesti cigarettafüst-mentes helyek. A változó faktorok mellett azonban folyamatos hiányérzetet a családomon és a barátaimon kívül az alábbiak jelentik – sorban a gyomromtól a lelkemig ható dolgokról.

Ízek adta otthonérzet

Hosszú a listám az örök klasszikuson, a túró rudin kívül, amelynek házi elkészítéséhez nemegyszer álltam neki. Tavasz végén mindig sóvárogva gondolok a meggyre, és túróért már többször indultam orosz boltok közötti Canossa-járásra. A gesztenyepüréből otthon mindig bespájzoltam, és lélekemelő pillanat volt, amikor A4-es borítékban két szál gyulai kolbászt hozott a postás. A távolság arra is megtanított, hogy savanyítani senki nem tudja úgy a káposztát, mint a veresegyháziak. Ezek a finomságok nemcsak önmagukért hiányoznak, hanem az ismerős íz és illat adta otthonérzet miatt. Nagymamám vigyázva őrzött receptjeit használva is némiképp módosul külföldön a magyar ételek íze. Az okokat lehet a kissé eltérő alapanyagokban vagy egy-egy hiányzó hozzávalóban keresni, de egy biztos: a töltött káposzta sehol nem olyan, mint otthon, és hiába készítek húslevest, annak soha nincs olyan lépcsőházat is bejáró, vasárnapi húsleves illata, mint az anyukáménak.

Színházak

Anyanyelven hallgatni egy előadást, érteni minden rezdülését, a szavakon túli tartalmakat, egy-egy mozdulat, hangsúly, pillantás üzenetét, páratlan élmény. Kulturális, társadalmi, politikai és történelmi kontextus birtokában sokkal mélyrehatóbb egy-egy darab.

Vastaps

Mi, magyarok igazi profik vagyunk a vastaps területén: sehol nem tudják olyan lelkesen, hosszan és egységesen tapssal megköszönni a színészek játékát, mint nálunk. Na jó, a bosnyákok valamelyest közelítenek hozzánk, de a legtöbb helyen rövid taps után mindenki indul a ruhatár felé, és ez a sietség a színházi élményt hirtelen elvágva löki vissza az embert a való világba. A meghajló színészek és a közönség záró dialógusa nagyon szép és – tapasztalataim szerint – nagyon magyar lezárása egy előadásnak.

Karácsonyi vásár

Azt hiszem, a töki pompos–forralt bor–sült gesztenye-kombó önmagáért beszél.

Esküvői mulatozás hajnalig

A Balkán kivétel ez alól, de máshol csak tól-ig esküvőkön voltam. Már a meghívón megadták, hogy mikor lesz vége a szűk időintervallumba szorított mennyegzőnek: általában hat órába szuszakolták bele a ceremóniát, a többfogásos vacsorát, némi táncot, hogy pontban 11-kor a násznép elköszönjön.

Himnusz január 1-jén

Amint tizenkettőt üt az óra, és egy pillanatra a társaság is alázatos csendbe merül, majd megszólal a Himnusz, hogy ünnepi kezdetet adjon az évnek… hát, ez nagyon tud hiányozni január 1-jén.

Humor

A keserédes, önironikus humor, az, hogy tudunk önmagunkon nevetni, a humorba csomagolt önreflexió nagyon felszabadító tud lenni.

A májusi orgona és a bodzafák illata

Májusban ugyan mindig eszembe jutott a lila orgonák átható illata, de a bodza fák iránti lelkesedésemet Bosznia hozta elő. A házunk közelében bodzafák sorakoztak, és szívem szerint napokra letelepedtem volna oda, hogy töltekezzek az illat hozta otthoni májusi pillanatokban.

A sor persze még hosszan folytatható a pesti gangos házak hangulatával, az azonos kulturális háttér miatti értjük egymást érzésével, a nyíregyházi Sóstói-erdő illatával, a fehérrépával, a nyelv magabiztos birtoklásával, a pesti rakparton járó 2-es villamossal, az Irsai Olivérrel vagy a kivilágított Lánchíd és a Budai Vár egyedülállóan meseszép látványával. Ami mégis igazán hiányzik, az az otthoni énem, ami csak nyomaiban teremthető meg egy másik nyelvi és kulturális közegben. Szerintem.