Kirándulás haza – 4. rész

Fogyókúrának se rossz egy két és fél napos repülőút.
andi – Minden Ami Külföld

Kirándulás Magyarországra: szubjektív élménybeszámolónk negyedik része következik. Kérlek kezeld helyén: vedd ki ami hasznos és dob ki ami nem.

LEMARADTÁL? – ugrás a cikksorozat elejére >>>

Kedves Naplóm!

Elnézést, hogy kissé össze–vissza írok. Éppen arra várok, hogy a csirkés szendvicsem ehetőre hűljön a reptéren. Tanulva az odafelé tartó út fájdalmasan éhezős tapasztalatából, most korábbra kértem a shuttle-t vissza a hotelből a reptérre. Miután türelmesen végigvártam a security, a health és a passport check sorokat – és miután mindegyiken sikeresen átjutottam –, most bőven van időm enni. Egyúttal el is engedtem azon eleddig kimondatlan vágyamat, hogy itt átutazóban ne költsek elemózsiára.

Kirándulásra ennivalót is vinni szoktunk

Szerencsére készültem, volt nálam kis zacskókban gyárilag kiporcizózott proteinpor. Azokon éltem túl odafelé is a napot – meg azt a kb 15 órát a hotelben. Ajándék ágyért légy hálás – de nem akartam még egyszer megtapasztalni azt a fejet szétszaggató fejfájást amit az éhezés okozott odafelé menet. Szóval a hotelben elfogyasztott proteinporok után most eszem! Darabosat! Mert bár beszállás ugyan csak 2,5 óra múlva, de ugye ennivalót csak a felszállás után jóval kezdenek felszolgálni. Szóval most evés!

Minimál angollal sikerült egy csirkés szendvicset vásárolni, és második nekifutásra a Wise kártyám is működött. Ki tudtam fizetni! Közel 24 óra után az első szilárd falat a számban. Nagyon jó! Hiába lett túlmelegítve és lett kemény itt–ott tőle a zsömle. Étel!

Bevallom itt ülve szemezek a gyümölcslevekkel is, bár tudnám melyik melyik… Ilyen az, ha nem beszéljük az világ egyik legtöbbek által beszélt nyelvét! (Két forrás szerint is a Mandarin a 2. helyezett az angol után, 1,2 milliárd ember használja. Khmm…).

Megnéztem: rá van írva az üvegekre angolul mi van bennük. És igen, a zöld kiwi 😊

De most nyugi, nincs kapkodás. Irány a beszállókapu a reptér másik végén. Kiírták honnét indul a gépem.

Türelem rózsát terem – ha hagyjuk

És meg is van a beszállókapu. Tényleg a végén. Na és mit találtam útközben? Subwayt és Starbucks–ot! Kellett nekem rohanni azzal a csirkés szendviccsel… Szóval erről ennyit.

Még kb 3–3,5 óra mire kapunk enni a gépen. Nehogy túlegyem magam!

Legyünk tisztában a saját korlátainkkal. Kirándulás közben meg főleg.

Joggal merülhet fel a kérdés, miért nem mentem ki a szállóból enni? Egyrészt iszonyatosan fáradt voltam, így nem mertem támaszkodni az agyamra és a tájékozódóképességemre. Ugyanis az „otthoni” landolás után kb 20%on működött az agyam. Sokkoló érzés volt. Kérdeztek valamit és én csak néztem. Iszonyatosan lassan fogtam fel mit mondtak, válaszolni meg még lassabban ment, ha egyáltalán. Pedig itthon magyarul beszélünk, szóval nem igazán a nyelv volt a probléma.

És az ráadásul magyarul volt! Kínaiul (mandarin) sajnos viszont nem tudok, és a reptéren kívül sokszor futottam bele abba, hogy ők meg angolul nem tudnak. Patthelyzet. Emellett azt se tudtam volna mit eszem. Ami az én esetemben sajnos nem mindegy.

Biztonság a fókuszban

Szóval nem mertem kimenni, mert egyébként sem volt rendesen használható az agyam, nem akartam eltévedni. Egy nem tervezett kirándulás a nagy kirándulás részeként nem hiányzott. Tudom google maps. Létezik az itt?

Én viszont azt a szuverén döntést hoztam, hogy hogy nem kapcsolom be a netet itt. Szállodai wifit nem használunk. A roaming meg drága. Meg egyébként is. Fényképeket csináltam azért a repülőgépekről.

Vajon…?

Az ide tartó járatomon ülve az járt a fejemben, hogy egy–egy ilyen repülőút akár felé egy kínzással is. Még úgy is, hogy volt lehetőségem kinyújtani a tagjaimat az ajándékba kapott szállodai szobában. Ennyit ülni egy szűk helyen „összecsomagolva”…

Pedig anno így költöztünk ki és mentünk is vissza látogatóba 2 gyerekkel. Mondjuk egy hónapot maradtunk, nem csak két hetet. Lehet, hogy ez számít? Vagy csak öregszem?

Barátokhoz volt a kirándulás

Ha már a két hét… Mire volt elég? Sok–sok baráti találkozásra. Főleg a régiekkel, de akadt köztük néhány új is. Voltak páran akikkel a sok–sok online találkozó után végre személyesen is sikerült összefutni. Köszönet a rugalmasságotokért 😊

Felmerülhet a kérdés, volt-e bennem félsz ilyen hosszú idő után újra összefutni a régi barátokkal. Nem. Még úgy sem, hogy volt akivel az elmúlt 7+ évben kétszer beszéltünk összesen, és a szöveges üzenetváltások is a szülinapi felköszöntésekre korlátozódnak. Ahogy ő fogalmazott: ott folytattuk ahol közel 10 éve abbahagytuk. És tényleg. Pedig rengeteg változás állt be mindkettőnk életében.

Lesz-e másik?

Nem tudom mi lesz a következő 10 év múlva. Majd meglátjuk. De nem reprezentatív tapasztalatom alapján egy jól megalapozott barátság nem a személyes (vagy online) találkozások gyakoriságán múlik. Hanem talán inkább a felek hozzáállásán. A nyitottságon, az elfogadáson, a nem–megsértődésen – különös tekintettel az időzónák közötti eltérésre. Meg ne feledkezzünk el a munka és (nagy)család körüli teendők időbeli és térbeli koordinálása után esetlegesen maradó idő–falatkákról. Amibe nem olyan könnyű és evidens beilleszteni egy messzi távolba szakadtnak szóló hívást. Főleg, ha ő olyankor alszik mikor mi ébren vagyunk.

Ember tervez…

Szükség törvényt bont, ahogy mondják. Bármennyire nem volt szándékomban internetet venni, eljött az a pont mikor kellett. És, teszem hozzá, milyen jól tettem, hogy ettem – azt a csirkés szendvicset! De kezdjük az elején.

Beszálltunk, mint a kisangyalok, a gép elindult. Majd kétezer méteren elkezdtünk körözni. Aztán jelentkezett a kapitány a hírekkel. A rendszerben, ahol a repülőgépet lehet nyomon követni merre jár, a célállomás visszaváltozott a kiindulási reptérre. Még egy kis körözés 4 ezer méter körül (meg némi kerozinszag), és két órával indulás után szerencsésen landoltunk – ott, ahonnan elindultunk.

Egy döntés nem kell hogy kőbe vésett legyen

És ez volt az a pont, mikor a roaminggal kapcsolatos korábbi döntésem felülbírálatra került. És megvettem a roamingcsomagot – ami egyébként két hetes, rövidebb nincs – és először sms–ben, majd miután idővel magára talált, interneten keresztül is tudtam kommunikálni az otthoniakkal.

A legfontosabb üzenet az volt, hogy minden rendben. Meg ahogy nekünk jöttek az információk tájékoztattam őket mi várható.

A lehető legjobb megoldás?

Végül indulásra előkészítettek egy másik gépet, amivel jó néhány órás késéssel ugyan, de szerencsésen megérkeztünk Aucklandba. Nagyon profin megszervezték az egészet, szakaszokban leszállítottak a gépről és fel a másikra, és egy eseménytelen repülőút után sikeresen landoltunk. Bár nem hiányzott az a jó néhány extra óra a repülőgép ülésében, de úgy vélem ez teljesen korrekt döntés volt a részükről. A biztonság mindenek előtt.

És még le se késtem az utolsó – haza vivő – gépemet

Így már csak a másnapi – egyébként is másnapi volt a járatom – hazaút volt hátra. Persze az összes bőröndömmel és kézipoggyászommal együtt töltöttem az éjszakát. Majd reggel gurulhattam ki velük a poggyászfeladásra. Ez itt már majdnem a kirándulás legvége – már csak egy “ugrás” haza!

<<< ELŐZŐ RÉSZ

KÖVETKEZŐ RÉSZ >>>