Októberi „gyásznap”

1849 október 6-án, Aradon kivégezték a szabadságharc legemblematikusabb honvéd tisztjeit, legtöbbjüket a katonák számára megalázó akasztással. Teljesen felesleges erődemonstráció volt ez Habsburg udvar részéről, a legtöbb külföldi kormány tiltakozását fejezte ki az ilyen fajta megtorlás miatt, sőt még az orosz cár is rosszallással állt a kivégzésekhez. – Molnár Dénes írása

Miért is jutott ilyen sorsra a magyar szabadságharc? A legegyszerűbb és legelfogadottabb válasz, hogy az orosz seregek belépésével olyan túlerővel kerültünk szembe, amivel lehetetlenség volt megbirkózni. Ez igaz is, hiszen az orosz cár mintegy 1 000 000 fős sereget sorakoztatott fel a magyar határon, bárcsak körülbelül 200 000 fő került valós harci bevetésre. Ezzel a hatalmas sereggel és a nyugatról támadó osztrák hadakkal esélytelen volt érdemben felvenni a harcot. Sokan Görgey Artúrt árulónak tartják, hogy Világosnál a magyar honvédek letették a fegyvert, de szerintem meg így tudott elkerülni egy hatalmas vérengzést. Hiába volt a honvédség viszonylag jól felszerelt, de emberanyagban akkora hátrányban volt, hogy ha folytatják a harcot, a teljes megsemmisüléssel néztek volna szembe. Felmérte az esélyeit és a lehető legjobb döntést hozta meg. 

Az igazi hibát inkább a politikusok követték el, hiszen hadseregünk több, mint egy évig erőn felül teljesített, vívott meg győztes hadjáratokat, szállt szembe egyenrangú félként a Habsburg csapatokkal, de az oroszok belépése megpecsételte sorsukat. 

A legnagyobb hiba a Habsburg ház trónfosztásának kimondása volt! Hiába figyelmeztette az oroszországi nagykövet a magyar kormányt, hogy ha ezt meglépik, akkor nem marad Cár atyuskájuknak más lehetősége, mint megsegíteni Ferenc Józsefet. Ha odafigyelünk a figyelmeztető szavakra, akkor már 1867-es kiegyezés előtt létrejöhetett volna a béke állapot, és viszonylagos függetlenség, ami az egyik legtermékenyebb korszakát eredményezte Magyarországnak, és a kedvelt békeidőket hozta el. 

A másik probléma, hogy míg mi az elszakadásunk a függetlenségünk miatt harcba szálltunk, ugyanezt a függetlenséget a saját kisebbséginknek nem akartuk megadni, ennek következtében nem csak külső, hanem belső ellenséggel is szembe kellett néznünk. Ezt tudták jól kihasználni az osztrák diplomaták és fordították sorra ellenünk az általunk „elnyomottakat”.  

A világosi fegyverletételt követően a honvéd tábornokok nagy többsége orosz fogságba került. Meglepetésükre nagyon emberi elbánásban részesültek, szinte már vendégként bántak velük. 

Magát az oroszokat érte a legnagyobb meglepetésként, hogy míg ők szavukat adták, hogy nem esik bántódása a fogságukba került vezéreknek, addig az osztrákok mindenképpen meg akarták torolni a szabadságharcban betöltött szerepüket.

Jogilag igazuk is volt, hiszem mindegyikük felesküdött a császárra, valóban árulást és felségsértést követtek el. Jobban járt volna Ferenc József, ha inkább a megbékélés érdekében eltekint a megtorlástól, amire csak 1850 után került sor.  

Cári udvarral is összetűzésbe került, hiszen ők nem akarták kiadni a foglyaikat, és hosszú diplomáciai játszmát követően tették csak meg. A megtorlást, a tábornokok kivégzését nagyon rossz lépésnek tartották, innentől nem is vettek részt Magyarország megszállásában, teljesen megromlott a diplomáciai viszony az osztrák és orosz udvar között. 

Az osztrák katonai vezetés, az őket ért sok sérelmek és vereségek miatt, mindenképpen meg akarta alázni a magyar „lázadókat”, ezért nem a katonáknak kijáró sortűz általi halál hanem a megalázó akasztás volt legtöbbjük jussa. 

A szabadságharc azonban elérte azt amit elérhetett, és ennek eredménye lett az 1867-es kiegyezés, ami egy viszonylag hosszú és békés időszak volt, amikor a magyar gazdaság Európa legdinamikusabban fejlődő gazdasága volt. A polgárság megerősödött, az ország végre felszámolta a feudális viszonyokat. 

Ennek vetett véget az 1914-ben kitört első világháború, ahol az osztrák-magyar seregek legnagyobb ellenfele a Cári birodalom volt.