,,Félig megborotválkozva ráugrottunk a vonatra, amin volt két határőr”

Gulyás Józsefet itt nálunk Birminghamben és környékén mindenki csak Józsi bácsiként ismeri. A mi Józsi bácsink, aki mindnyájunkat megelőzve 1956-ban hagyta el hazáját egy új, jobb élet reményében. Magyarországon töltött fiatalkoráról, 1956-ról, a beilleszkedésről beszélgettünk vele, s arról, hogy kinek érzi magát magyarként, Angliában. Karsa Tímea írása ( 2019. október )

Meséljen nekünk a fiatalkoráról!

1934-ben születtem egy csongrádi tanyán egyedüli gyerekként, majd Tömörkénybe költöztünk, itt is jártam elemi iskolába. Apám kovácsmester volt saját műhellyel, de amikor Rákosiék hatalomra kerültek, a kommunisták besétáltak hozzánk, hogy adjuk oda a műhely kulcsát. Félévre rá egy kovácsipari szövetkezet lett az üzletből, s végül édesapám vezette, ott dolgoztam mellette. Egy idő után elegem lett ebből a munkából, így Debrecenbe kerültem az egyetemre.

Hogyan került az ’56-os események közelébe?

1956-ban a Debreceni Egyetem tanulója voltam. Felfegyvereztek minket, de nem volt sok gondunk az oroszokkal, hiszen csere-világ volt, nekik kellett ez, nekünk az. Csakhogy ezeket az orosz katonákat elvitték és behoztak helyettük mongolokat és egyéb népeket. Egy reggelen az egyetemen voltunk és a tankok egyszer csak körülvették az épületet. A dékán azt mondta, hogy ,,fiúk, ne hagyjátok, hogy szétlőjék az épületet!” Kimentünk hát, s ősz lévén a száraz levelek ropogtak a lábunk alatt az erdőben. A zsebem tele volt töltényekkel, próbáltam kiszórni őket, de olyan zajt csaptak, hogy egy kis orosz katona csak rám nézett és elfordult. Végül elkaptak minket és ugyan bántani nem bántottak, de becsuktak egy éjszakára. Végül másnap egy teherkocsi hátuljában jutottam ki Debrecenből Szarvasra, de azt, hogy onnan hogyan kerültem vissza Tömörkényre nem tudom megmondani, egyszerűen kimaradt, hogy hogyan kerülhettem haza.

Miért döntött úgy, hogy Angliába jön?

Akkoriban a Szabad Európa Rádiót hallgattuk. Apámnak volt egyedül nagy akkumulátora, így mindenki nálunk hallgatta a programot és az üzeneteket, amiket Ausztriából küldtek a már kikerült magyarok. Anyám egy ilyen alkalommal mondta, hogy ,,tán nyugodtabb lennék, ha ott lennél”. Anyám szavai indítottak el, és a félelem is, mert akkor nem kellett bűnösnek lenni ahhoz, hogy agyonverjék az embert, ezt a saját ismerősi körömben is láttam. Hát így kerültem ide 1956. december 21-én.

Hogyan lehetett akkoriban átlépni a határokat egészen Angliáig?

Éppen Szombathelyen voltam, amikor is bál volt. Mondtam a fiúknak, hogy én megyek, s aki mert, csatlakozott. Szombathelynél, ahogy a vonat megy Ausztria felé, ha egy bizonyos helyen leugrasz, az egyik oldal Ausztria, a másik Magyarország, így a terv az volt, hogy a megfelelő helyen leugrunk, csakhogy mielőtt ezt megtehettük volna, az oroszok elfogtak és lecsuktak minket. Bántani nem bántottak minket, de fegyver alatt tartottak, s úgy döntöttek, hogy visszavisznek Budapestre vonattal. Kivittek minket az állomásra, ahol magyar katonáknak adtak át bennünket. Víz volt a peronnál, engedélyt kértem arra, hogy hadd borotválkozzunk, hiszen napok óta nem volt rá alkalmunk. Megkaptuk az engedélyt, s míg borotválkoztunk, Stefi barátom mondta nekem, hogy jön egy vonat, ugorjunk rá. Úgy, ahogy voltunk, félig megborotválkozva ráugrottunk a vonatra, amin volt két határőr. Mondták, hogy ,,ne szarjatok be, mi nem vagyunk szolgálatban, de a következő állomáson várnak titeket”. Így hát leugrottunk a következő állomás előtt, egy szántóföld közepén. Mentünk, míg be nem értünk egy kis faluba. Ott volt egy ,,idegenvezető”, aki azt mondta, átvisz bennünket a Rábán, de le kell adni minden pénzt és ékszert. Nálam volt a karórám és valamennyi pénzem. Eleve némi pénzzel indultam, és amikor bent tartottak minket, kártyáztunk és komoly pluszt szedtem össze, de ezt mind odaadtam. Mondta az ,,idegenvezető”, hogy maradunk szépen csendben, majd amikor láttuk, hogy elmennek a régi őrök és még nem jönnek újak, gyorsan átfutottunk a hídon. Mentünk, mendegéltünk, aztán Stefi felkiáltott, hogy visszajöttünk Magyarországra a hármashatáron. Végül egy tanyán szálltunk meg, ahol egy puskacsővel is találkoztunk, de nem lőttek le minket, hanem végül a Vöröskereszt jött értünk. Elvittek egy táborba, ahol kaptunk kávét, teát, csokoládét, és ágyat.

Miért pont Anglia lett a cél?

Eredetileg Amerikába indultam, de legalább három hónapba telt volna, mire ki tudnak vinni. Mikor már átjutottunk Ausztriába, Linzbe, az angolok repülőgépeket küldtek, így jutottunk el Aldershotba, Angliába. Vonattal Hednesfordba kerültünk, ahol 4-500 magyar menekült volt, majd innen jutottunk tovább Bilstone-ba, mivel csak az odatartó buszon volt hely. Az eredeti terv szerint továbbmentem volna, de lett munkám, feleségem, gyermekeim, így maradtunk. Úgy terveztük, hogy ’65-ben visszatérünk Magyarországra, de a gyerekek elkezdtek iskolába járni, és már az életmódot is egészen megszoktuk, így maradtunk. Ez szerintem egy jó döntés volt. Nem miattam, hanem a gyerekem miatt, mert itt az iskolák szintje ugyan jóval alacsonyabb a magyar iskolákénál, de mégsem rossz a rendszerük, mert mindkét gyermekem megtalálta a maga útját.

Miután kiért Angliába, hogyan küzdötte le a nyelvi nehézségeket? Hogyan talált munkát?

Az egyetemen orosz-magyar szakos voltam, és németet is tanultam előtte, így tudtam, hogy hogyan kell elsajátítani egy nyelvet. Nekiálltam megtanulni az angolszótárt, hiszen ha nincs szavad, amiből mondatot alkotsz, akkor képtelenség kommunikálni, így magolnom kellett. Az első 2-3 év alatt huszonvalahány munkám volt. Legelőször 12-en voltunk magyar fiúk, és kaptunk egy házat, ugyanis akkoriban több utca a közeli gyárhoz tartozott, és ha dolgoztál gyárnál, jutányos áron kaptál lakást a közeli utcában, de ha kirúgtak vagy elmentél a munkahelyről, a lakás is ugrott. Akkoriban nagy szegénység volt itt is, cukrot és benzint is csak jegyre lehetett kapni. Jól jött, hogy apámmal dolgoztam a kovácsműhelyben, mert így be tudtak tenni egy kovács-szekcióba a gyárba. Egyik nap a rajzok alapján hajtottam a vasat, ahogy kell és egyszer csak lejött a főnök és úgy ordított velem, mintha megöltem volna valakit. Szerencsémre a supervisor is ott volt és lenyugtatta, hogy jól ütöttem a vasat, így megkaptam életem első fizetésemelését. Egy napon összehívtak bennünket és angol-magyar párokba osztottak be minket. Így lettem kőműves karbantartó inas és ez annyit jelentett, hogy akkor tartottunk karban egy-egy épületet, amikor az ledőlt. Egy év ittlét után elmentem nyelvtanfolyamra és onnantól kezdtem igazán megértetni magam. Ez azért is jött jól, mert szótárral nem könnyű udvarolni, pláne ha sötét van.

Hogyan fogadták Önöket az angolok?

Az elején nem mondanám, hogy tárt karokkal fogadtak bennünket. Nagyon sokszor elküldtek melegebb éghajlatra, hogy menjek, ahonnan jöttem, de amikor a feketék tömegesebben kezdtek jönni, akkor már jobban elfogadtak. Egyszer lementem ebédelni a kantinba, ahol leült velem szemben egy fekete férfi, akinek az arca telis-tele volt gennyes pattanásokkal. Annyira elment az étvágyam, hogy hamar visszamentem az ebédből, a többiek csodálkoztak is. Próbáltam a hiányos angolommal elmagyarázni nekik, hogy mennyire visszataszító ember ült velem szemben, mire megveregették a vállamat, hogy milyen derék ember vagyok, amiért utálom a feketéket.

Úgy tudom, saját cége is volt Józsi bácsinak.

Így volt. A ’60-as évek elején az egyik sofőr ismerősöm párban dolgozott, de a társa elment, így szólt nekem, hogy nem akarok-e sofőrködni. Habár teherkocsit nem vezettem, sőt nem is ültem még benne, de csak belementem, mert az ismerős nem tisztességes módon jutott benzinhez, ezért olyan társ kellett neki a munka során, akiben bízhat. Vele voltam 4-5 évet, és bejártuk Anglia minden szegletét. Végül megelégeltem az utazós munkát, így lettem újságkihordó, és mellette kibéreltem egy garázst, ahol autókat javítottam. Volt egy öreg bácsi, a WHSmith egyik elosztó-raktárának vezetője, aki megállapodás alapján nálam parkoltatta a kocsijait. Egyszer ez az idős úr nagyon megbetegedett és magához hivatott. Kérdezte, nem venném-e meg a boltját. Nem volt pénzem, így elmentem a bankba, akik azzal küldtek el, hogy ha nekem nincs pénzem, ők sem adnak, így nemleges választ adtam, de a bácsi felajánlotta, hogy vegyem át a boltját, és fizessem ki, amikor tudom. Egy év után sikerült visszafizetnem, és innentől végig önálló lettem. 1989-ben már több mint harmincan dolgoztak a cégben, de eladtam, és Magyarországra költöztem egészen 2005-ig.

Miért tért vissza Angliába?

Akkor már volt itt egy lakásom, és a családom is itt volt. Magyarországon a szüleim halála után nem volt senkim, így jobbnak láttam visszajönni, bár angol soha nem leszek. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt megszokni a lustaságukat, mindig tiszteltem őket azért, amiért elfogadták azt, hogy itt vagyunk. Befogadtak minket, de mindig vendégek voltunk.

A mai napig vendégnek érzi magát Angliában?

Azt mondanám, hogy már itthon érzem magam. Ennek ellenére szívben mindig magyar maradok, mert mindig vágyódom Magyarország után, de ha visszamegyek látogatóba 2-3 hétre, akkor hiányzik Anglia, hiszen itt vannak az unokáim. Nem tudnám megmondani, ki vagyok, mi vagyok, annyi biztos, hogy magyar vagyok, viszont az életmódom már angol. Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók. Nem tudsz teljesen magyar maradni – legfeljebb házon belül, mert amint kilépsz az utcára, angolok vannak körülötted.

Ha visszaforgathatná az időt 1956-ba, másképp döntene?

Ezt többször kérdeztem már magamtól, és mindig azt válaszoltam magamnak, hogy nem kellett volna kijönnöm. A szüleimet hátrahagytam, és eljöttem egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertem, ahol a nyelvet sem beszéltem. Feltaláltam magam, mert nem jajgatok soha, és szeretek továbblépni, de ha újrakezdhetném, maradnék Magyarországon. Azért vagyunk, hogy mozduljunk valamerre, és mozdultam, ám a dolgokat nem terveztem annyira, inkább megtörténtek velem.

Rendszeresen találkoznak az ’56-os magyarokkal. A Hungarian Cultural Association nevű szervezetet Ön hozta létre?

Igen is, meg nem is. 1956 óta tagja voltam a Magyar Egyesületnek, de a vezetője megválogatta, hogy ki léphet be, sőt, a 2000-es évekre már az évi hagyományos bált sem tartotta meg. Én mindenképpen meg szerettem volna rendezni, és adott is rá engedélyt, viszont pénzt és az egyesület nevét nem. Így saját egyesületet kellett létrehoznunk. Nagyon jól sikerült a bál, lett némi haszon is, ezért kénytelen voltam bankszámlát is csinálni az egyesületünkhöz, mielőtt a honfitársaim azzal gyanúsítanak meg, hogy elloptam az összeget. A hagyományokhoz híven idén is megrendezésre kerül az Őszi Bál, melyet november 30-án tartunk. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

eredeti cikket itt találod

Ez a cikk nem feltétlenül tükrözi az álláspontunkat! De mivel szeretjük az elgondolkodtató, érdekes írásokat a Tiédet is várjuk szeretettel!