Költözés külföldre: mit ad és mit vesz el? – 5. rész

Lépjünk fel a következő lépcsőfokra: mi mindent nyerhetünk és veszíthetünk egy külföldre költözés során – az emberi oldal kapcsán.
andi – Minden Ami Külföld

Mint minden helyzet, minden külföldre költözés is más. Mindenki másképp éli meg. Mást veszít és mást nyer. Sőt. Még családon belül is más és más az érintettek megtapasztalása, minden egyes családtag saját, egyéni helyzetben van. A „hogyan éljük meg a külföldre költözést” függ a személyiségünktől, az addig átélt pozitív és negatív tapasztalatoktól, az otthonmaradók – otthonhagyottak – hozzáállásától (támogatnak vagy inkább tiltanának). Attól is függhet mennyire voltunk bevonva a külföldre költözésről szóló döntésbe (gyerekek esetében különösen fontos szempont lehet), de az elkötelezettségünkön is sok múlhat. A cikksorozat célja az elgondolkodtatás. Erre is gondoljatok, erre is készüljetek. Maximum nem történik meg. Szóval mint mindig: ami hasznos vedd ki, ami nem, dobd ki.

LEMARADTÁL? – ugrás a cikksorozat elejére >>>

Munkatársak

Az előző részben a munkahely kapcsán érintettük a munkatársakat, és megígértük, hogy következő részben visszatérünk majd rájuk. Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó. Szóval íme:

Míg a szívünk könnyeket hullat a hátrahagyott kedves kollegák után, több dologgal is tudjuk vigasztalni magunkat. Egyrészt, a munkahelyek nem élethosszig szólnak már. Szóval, ha nem mi és nem most, akkor lehet, hogy ők és máskor mennek el. Ha nem is külföldre, de egy másik munkahelyre “költözés” által. És akkor ugyanúgy hiányolnánk őket.

Másrészt ez mégiscsak munkahely. Bár nincs kizárva, hogy élethosszig tartó barátságok kerekednek munkahelyeken, de mégsem a gyerekkori barátunk / barátnőnk. Súlyozzuk a veszteségeinket. Helyesen.

Harmadrészt, nem csak a szívünkhöz közel álló kollegákat hagytuk ott. Hanem azokat is, akiktől a falra másztunk. Mert például úgy álltak hozzá a munkához, hogy más is odaférjen. Meg ott van aki lazsálva is bezsebelte a – mi általunk elvégzett – munkáért járó dicséretet. És sorolhatnám.

Költözés külföldre: hatással van az emberi kapcsoltainkra is. Nem csak azokkal akik otthon maradnak, hanem újakat is ki kell alakítanunk.>>>

Meg a főnök – vagy vezető?

Ne felejtsük el, hogy a kollegákon kívül a főnök(ök)nek és az esetleges beosztottjainkat is búcsút intettünk. Utóbbiakért ugye valahol mi voltunk a felelősek, szóval némi lelkiismeret-furdalás szóba jöhet, de ne vigyük túlzásba. Felnőtt emberek között alapvetően mindenki saját magáért felelős. Szerintem.

A főnök már egy más tészta. Mert ugye lehet, hogy életünk legeslegjobb vezetőjét hagytuk ott a külföldre költözés miatt. Ez érhető szívfájdalom. Legalább adott a mérce – és kérdés, ki lesz olyan vezetőnk, aki meg tudja majd ugrani? Amennyiben a főnök nem osztott – nem szorzott ottlétével az a semleges változat. Viszont, ha esetleg ő volt minden bajok forrása, akkor igazából örömkönnyeket kéne hullatnunk, hogy megszabadultunk tőle, míg fájó szívvel gondolni az ottmaradt – kedves – kollegákra.

Mit nyerhetünk még ezen a fronton a külföldre költözés során?

Új munkatársakat. Új főnököket. Vagy akár új beosztottakat is. És ezek mind-mind személyiségünk szinte minden szeletét próbára fogják tenni. Másik nyelven, másik kulturában, más szokásrendszerben, más vállalati kulturában (mondjuk ez országon belül váltásnál is fennáll) kell megállnunk a helyünket. És akkor adjuk hozzá a multi-kultúrát – ha esetleg több különböző kulturából érkezett tag van a csapatban.

Nehéz lesz? Valószínűleg az. Ne lepődjünk meg, ha az agyunk kifacsart citrom lesz a munkanap végére. Idő, míg hozzászokik a nyelvhez, mi hozzászokunk a szokásokhoz, és általában elég sok idő mire sikerült stabilan megvetni a lábunkat. A beilleszkedés lehet cél, kérdés, mennyi áldozattal jár és abból melyikeket és mennyit tudunk meghozni. Meg ugye az sem feltétlenül egyértelmű ki mit ért beilleszkedés alatt.

Mert ugye ha a munka utáni, késő estébe nyúló, rendszeres (esetleg kissé lerészegedős) kocsmázás tekinthető szerintük „beilleszkedésnek”, miközben mi nem iszunk alkoholt és otthon vár az újszülött gyerek, a totyogós, az ovis, plusz a feleség, na az akkor ott nagy kérdés számunkra, akarunk-e ide így beilleszkedni. Vagy csak elevickélünk a part mentén. És itt lesz nagyon fontos az önismeretünk szintje: tudjuk-e kik vagyunk, mik fontosak nekünk az életben és milyen értékrend mentén éljük az életünket. Mert csak ekkor van lehetőségünk tudatos döntést hozni mit vállalunk be és mit nem.

Tapasztalatom szerint azt az embert szokták – munkahelyen is – tisztelni, aki saját magát is tiszteli. Határokat húz, tisztában van a korlátaival, és tiszteletteljesen, de nem meghunyászkodva bánik másokkal. Stratégiai szempontból megfontolandó az első néhány hétben inkább csak a sarokban ülve figyelni a munkahelyi dinamikákat. Átlátni valamennyire a felállást – és ne feledjük, a nyelv és a kulturális különbségek nehezítő tényező lehet – mielőtt véletlenül vagy készakarva esetleg valamelyik csoport mellett tennénk le a voksot.

Ismeretségek

A munkahely talán az első hely, ahol külföldre költözés után a legelső ismeretségek születnek. Ezért is hasznos lehet tudatosan állni hozzá és inkább megfigyelő szerepben lenni az elején. Hosszabb távon, én úgy látom, az értékrendek hasonlósága alapján lehet új ismeretségekre szert tenni, amik idővel akár barátságokba is fordulhatnak.

Hasonlóan jó „ismerkedési hely” az otthonunk és a szomszédok. Bár itt a kulturális szempontok megint előtérbe kerülnek. Az iskolában ott a többi szülő és könnyen találni közös témát. Ha van iskolaszék vagy valami hasonló, és van rá kapacitásunk, megfontolásra érdemes lehet a csatlakozás.

És ne felejtkezzünk el a helyi kisboltokról, amelyeket az új otthonunk környékén felfedeztünk. Nem feltétlenül kell sok idő ahhoz, hogy visszajáró vásárlóként tekintsenek ránk, tudván miket szoktunk ott vásárolni. Milyen otthonos érzés, mikor belépve már kérés nélkül is veszik le a polcról a kenyerünket vagy veszik ki a pultból a megszokott süteményünket? Mert már ismernek minket. Talán már egymás nevét is tudjuk. Hazaértünk. Hazaértünk?

Barátságok – külföldre költözés után

Ez a legnehezebb téma, talán még a családnál is nehezebb. Miért? Mert a barátainkat mi választjuk. És egyszer csak fogjuk magunkat, összepakolunk és lelépünk. „Én elmegyek, Te itt maradsz, Isten veled Kismalac!” szól a mondóka. Bár az sincs kizárva, hogy ők lépték meg a külföldre költözést először, mi pedig csak a nyomdokaikban járunk.

Utóbbi esetben talán könnyebb dolgunk van, mert ők már ismerik azt, amin mi átmentünk, akadhat sok közös téma. Emellett értik a barátság fenntartásának és a kapcsolattartásnak a nehézségeit, nincsenek lehetetlen elvárásaik (mint nekünk volt esetleg annak idején mikor ők költöztek el).

Amennyiben azonban mi lépünk először, legyünk megértőek velük szemben. Nagy veszteség lehet számukra a távozásunk. Főleg, ha rendszeresen összejártunk, gyerekestül, esetleg vigyáztunk egymás gyerekeire, és egymással beszéltük meg a problémáinkat. Gyászolnak. Miközben próbálnak örülni annak, hogy mi jól vagyunk és jól érezzük magunkat.

És miközben őket otthon hagytuk, itt új barátságok lehetősége vár. Viszont ne várjuk el ugyanazt. Egy gyerekkorban kezdődött barátság nagyon más mint egy felnőttként szerzett baráttal való kapcsolat. Már csak az együtt megélt időt nézve is. Legyünk nyitottak új barátságokra, de legyünk tisztában a saját értékeinkkel és azzal is, mit és mennyit vagyunk hajlandók engedni. Pont úgy, mint a munkahelyen.

<<< ELŐZŐ RÉSZ

KÖVETKEZŐ RÉSZ >>>