Kirándulás haza – 5. rész

Öveket becsatolni. Tudod, szubjektív beszámolót olvasol.
andi – Minden Ami Külföld

Kirándulás Magyarországra: szubjektív élménybeszámolónk ötödik, utolsó része következik. Kérlek kezeld helyén: vedd ki ami hasznos és dob ki ami nem.

LEMARADTÁL? – ugrás a cikksorozat elejére >>>

Kedves Naplóm!

Hazaértem… Ideje az összegzésnek. Megérte az út? A kirándulás? Őszintén? Nem tudom (még?)…

Az utazás

A kiránduláshoz tartozó utazás kétszer két és fél napja továbbra is kínzásként érződik a csontjaimban. Pedig tényleg eseménytelen volt – ami egy repülőút esetében szerintem a legszerencsésebb kimenetel. Az átállás a 12 órás időeltolódásra – na az kemény volt. És a két interkontinentális közötti éhezéses menetek sem a pozitívum javára billentik el a mérleget. Még az odafelé úton, Aucklandban, miközben a lábamat a bőröndömön pihentettem arra várva hogy feladhassam azt, azt írtam a páromnak: legközelebb beszélj le róla. Lehet, hogy ez is hozzájárul a negatív érzésekhez.

Ott lenni – ha az átállással kapcsolatos nyűgöket, az éjszaka közepi és korahajnali „reggeleket” leszámítom – jó volt. Haza jönni megint nyögvenyelős volt, de ugye ehhez hozzájárulhatott az odafelé vezető út még élénk emléke.

Milyennek látod…?

Már ottlétem harmadik napján megkaptam a kérdést: milyen itthon? Mi a véleményem? Akkor egy jelző jutott eszembe: igénytelenség. Azóta bővült a tapasztalatom és a listám is. Bár talán ez maradt továbbra is az alap. Mindenkinek, aki olvassa és fáj neki: sajnálom. Saját kirándulás. Szubjektív vélemény.

A valóság már a gépből való kilépésnél arcul csapott. Nem azt mondom, hogy rengeteg reptéren jártam, de elég sokon. A gépről kivezető szürke folyosó mindenhol szürke, kivéve… A falakon lévő, az ország nevezetes pontjait bemutató képek tetszettek – lehet, hogy főleg azért, mert felismertem mit mutatnak.

Egy 12+ órás út után a gépből végül kiszabadulva jól esne ha lehetne valahol wc–re menni, fogat mosni, vagy valami hasonló. Sasoltam mint a kisangyal, hol van piktogram a mosdók irányát mutatva, de egyet sem láttam. A repülőtér térképe szerint pedig van mosdó. Lehet, hogy a kitáblázáson lehetne mit fejleszteni? Nekem meg legközelebb térképet böngészni még indulás előtt, biztos ami biztos.

Segítőkészség

Talán nem több és nem is kevesebb mint máshol. Volt üzlet ahonnan kifordultam, de volt ahol fantasztikus kiszolgálást kaptam. A kártyámat időnként elfelejtettem „bekapcsolni” vásárlás előtt, így időről–időre belefutottam abba, hogy fizetnék, de nem tudok. Ebben kivétel nélkül mindegyik pénztáros / eladó segítőkész volt. Gond nélkül még egyszer berakták a rendszerbe, így másodszorra mindig sikerült kifizetnem a vásárlásomat.

Mivel kellőképpen fáradt voltam, fizikailag és agyilag is, a félhavi bérletemet nem automatából vettem meg, hanem személyes árusító helyről. Csillagos ötös a hölgynek. Azt is jól viselte, mikor a kérdése, amire nem számítottam, annyira váratlanul ért, hogy teljesen lefagytam. „Mától kéri vagy holnaptól?” Mittudomén??? Döntenem kell? Az nem megy! De aztán némi mélázás után válaszoltam neki.

A gurulós kézipoggyászomat huzigálva magaspadlós villamoson, héven, vonaton – a buszokból mind alacsonypadlósat fogtam ki – egyetlen egyszer kérdezte meg egy idősebb hölgy, hogy segítsen–e. Megköszöntem, de akkora lépcsők mellett azt láttam biztonságosabbnak, ha egyedül küzdök meg vele.

Tömegközlekedés – ez igazi kirándulás volt

Ha már tömegközlekedés… Ember legyen a talpán aki a 22 kilósat felteszi a hévre, felmászva vele azt a három marha magas ámde nem túl mély lépcsőt. A korlát és az ajtókeret közötti rést nem túl széles mivoltát nem is említve. Hálás voltam a reptéri autós fuvarért oda–vissza. Tömegközlekedéssel elég nagy kihívás lett volna.

A villamosok szintén. Most szembesültem vele, hogy nem csak a hannoverieken magasak a lépcsők, hanem a „legmodernebb csehszlovák villamosokon” is. Amik valamikor gyerekkoromban kerültek a flottába, de olybá’ tűnik, így több évtizeddel később is futnak még.

Metrók és lift? A kéken a piktogram szerint mindegyik állomáson van lift (és van, ahol használtam is). A piroson viszont nem találtam. Sőt, a Keletinél az aluljáróba is a lépcsőn vongáltam le a bőröndömet. Az egyes (milleniumi földalatti) dettó. Persze tudom, lehet, hogy én nem vettem észre a piktogramokat. A négyesen is utaztam. Most először 😊

Na és autóval milyen volt a kirándulás?

Vezetni eszembe sem jutott, és a döntésemet – ezt nem írtam felül – nem is bántam meg. Utasként (is?) halálfélelmem volt. Városon belül és kívül is. Autópályán meg főleg. Több sofőr mellett is. A félelmemet a többi, úton közlekedő jármű indukálta. Vagy nagyon elszoktam tőle, vagy nagyon agresszívvé vált a járművezetési stílus mióta utoljára autóban ültem ott (ami nagyon nem mostanában volt). Valószínűleg a kettő együtt.

Az egyébként vicces volt, hogy bár azt sosem tévesztettem el melyik oldalon kell beszálljak az anyósülésre, mindig bepánikoltam mikor kanyarodtak és úgy éreztem rossz sávban vagyunk. Mindez egészen addig nem volt gond, amíg visszaérvén Aucklandba, beszállván a jó oldalán az autónak, bepánikoltam, hogy rossz sávba kanyarodik. Szóval hazaérkezés után, mikor már tűrhetően voltam a jetlag után, elvitettem magam gyakorló vezetésre: beültettem magam mellé valakit. De aztán pikk–pakk visszaálltam.

Na de visszatérve a magyarországi tapasztalatokra, a türelmetlenség és az agresszió jelzők írják le talán legpontosabban a(z) – autóban, utasként megélt – benyomásaimat. Városon belül főleg Budapesten vittek, ami valószínűleg torzítja a képet.

Tömeg

Mielőtt elfejtem: dugó, dugó, dugó. A tömegközlekedésben a kötöttpályásokkal jól lehetett kalkulálni, a buszt is igénybe vevő utamon azért nem késtem el, mert rászámoltam extra 20 percet.

Ami pozitívan és nagyon meglepett, hogy egy munkanapos péntek reggelen, a reggel hétórási héven még ülőhelyek is voltak, miközben én szardíniás dobozra számítottam.

A Hűvösvölgy és Budagyöngye közötti rész viszont iszonyatos csalódás volt. Emlékszem, ott mindig olyan tiszta volt a levegő, harapni lehetett. Most alig kaptam levegőt a szmogtól. Este fél hétkor is állt a sor kifelé, de fél nyolckor sem jutottunk át mindig az első zöldön.

A gyerekvasút („Úttörővasút”) nem változott semmit 😊 Ugyanazok a régi mozdonyok és szerelvények, bár az ablakokat mintha felújították volna. És ugyanúgy ráz ugyanabban a kanyarban, mint 40 éve. Egy kis nosztalgia kirándulás belefért 😊

Az emberek

Tömegközlekedve látva másokat: fásultak, kedvetlenek. Apátia talán? Tudom, mindenki a telefonjába mélyedve. De akik nem, azok is búvalbélelteknek tűntek. Érdektelenség. Mintha menekülnének a valóságtól – legalábbis ez volt a szubjektív benyomásom. Mintha belefáradtak volna?

Egy–egy bátorító, támogató szótól felragyogtak – köszöntem meg ellenőrnek a munkáját, még akkor is, ha elő kellett vadásznom miatta a bérletemet. A munkáját végzi, udvariasan és nyugalmát megőrizve.

Az utak

Felmerült bennem az a kósza gondolat, mi van ha részben a külső környezet tükröződik vissza az emberekben. Az utak állapota ugyanis katasztrofális. Legalábbis azoké amiken jártam. A Kerepesi régen aránylag jó út volt. Most – hogy az egyik sofőrömet idézzem – vesekövet lehet vele kirázni.

Azt hittem ennél nem lesz rosszabb… amíg fel nem szálltam a buszra és próbáltam ki ezáltal a Gyömrőit. Az már 15 éve se volt jó. De hogy mi lett belőle? Egy földút a terepversenyen nem ilyen hepe–hupás és gödrös mint az az aszfaltozott(!) út. A buszokat szétrázza, könyörgöm!

De a járdák sem kivételek. Úgy éreztem időnként rejtett aknamezőn húzogatom a bőröndömet. Örs vezér tér, bel– és külvárosi járdák: akkora árkok, hogy kanyarban kellett mennem meg kanyarintani jobbra–balra a bőröndömet attól tartva, hogy beakad valahol a kereke és kitörik. Meg persze figyelni arra, hogy én se essek hasra a lövészárkokban. Őszintén? Elkeserítő az utak állapota.

Kirándulás: összegzés

A magyarországi – nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem reprezentatív és abszolút szubjektív – tapasztalatom: az egész olyan mellbevágóan igénytelen és megkeseredett, az utakon agresszióval vegyítve.

Megérte hazalátogatni? Igazából… azt hiszem meg. Nagyon jó volt végre személyesen találkozni – online nem lehet megölelni a másikat! És – bár járom a helyi boltokat mindenféle sajtokat keresve, de hiába – megerősített abban, mennyire hálás lehetek azért, hogy itt élhetek. A nyugis közlekedés és főleg a tiszta, óceáni levegő – ezek hiányoztak nagyon „otthon”.

<<< ELŐZŐ RÉSZ